A Végtelenség isteni órájában homokként peregnek az évek, évtizedek, emberöltők, így mára már drámaian megfogyatkozott azon szerencsések száma, akik egykoron még élőben láthatták a színpadon „Mária főhadnagyként”, vagy éppen „Magyar Rozikaként” az 1930-as, 1940-es évek ünnepelt színésznőjét, a csodálatos, bájosan elragadó Szeleczky Zitát.
A művésznő maga is az „égi színpadra” szerződött immáron sok-sok évvel ezelőtt, hátrahagyva maga után egy rejtélyes, és tartalmas életutat, melyet összefoglaló, és elfogulatlan életrajz hiányában szép számmal tarkítanak –sokszor gonosz és rosszindulatú- mendemondák és legendák. Az egyik legtitokzatosabb, és ugyanakkor elgondolkodtató legenda: Szeleczky Zita jobboldali kapcsolatai, és állítólagos hungarista mivolta. Ámde mi igaz valójában habzó szájú, bitang vádlóinak degenerált mithoszaiból, melyek „fasiszta rémmé” torzították a művésznő csodálatos személyiségét? Vajjon Zita náci lett volna? Avagy egyszerűen csak millió megtépázott sorsú, szerencsétlen honfitársával egyetemben őt is csak a bolsevik rémtől való félelem űzte a távoli Nyugatra? Antiszemita, háborús uszító volt? Vagy éppen csak hazáját féltő, népét szerető asszony? Mi igaz állítólagos hungarista kapcsolataiból? Talán eget rengető bűn, ha egyáltalán léteztek ilyenek? Ezekre, és ezekhez hasonló kérdésekre keressük a választ sajnálatosan rövid cikkünkben, mely már sajnos terjedelménél fogva is igénytelen, ámde gondoljon bele a kedves olvasó, hogy 1944-45 viharos pokla, illetve egy életen át tartó vándorlás után milyen cseppnyi forrásaink maradtak, amelyeket nem fújt el a történelem szele. A háborús sajtótermékek, a vele egyidős barátok, az emigráns anyagok mind-mind vele együtt alusszák már csipkerózsika-álmukat, így Zitával kapcsolatban csak a józan eszünk maradt velünk…
Szeleczky Zita édesapja révén katolikus, anyja révén református családba született 1915 áprilisában, Nekézseny községben, így már gyermekkorában magába szívta a vallási türelmet, és toleranciát, ami abban az időben sokkalta ritkább tulajdonságnak számított, mint napjainkban. Továbbá az a tény, hogy a „Zita” nevet az újdonsült királyné tiszteletére kapta, tökéletesen rávilágít nagymúltú, színmagyar nemesi családjának hagyománytiszteletére és lojalistására. Kitűnő, éleseszű értelmiségi felmenőitől, konzervatív családjától örökli a vallásos, régivágású hazaszeretet, mely később a keresztény-nemzeti gondolat megalkuvást nem ismerő, örökifjú élharcosává teszi őt élete utolsó percéig! Életrajzát nem kívánjuk részleteiben ismertetni, csupán azon pontokra térünk ki, melyek világnézetére valószínűleg hatással bírtak, így fontos lehet az is, hogy iskoláit 1921-ben kezdi el, az ekkor még fiatal Horthy-régime oktatási rendszerében, mely már ezidőtájt is kiemelt figyelmet szentel az irredentizmusnak, és a hazafias szellemnek az oktatásban. Miután leérettségizet, azonnal fölvették a Színiakadémiára, karrierje pedig az 1930-as évek közepétől meredeken ívelt fölfelé. Több tucat színdarab szerepeit játszotta, miközben sorra születtek filmes sikerei (Áll a bál, Karosszék, Gül Baba, Rózsafabot, Egy éjszaka Erdélyben… stb.). Mindezek után –gondolhatnánk- minden fennakadás nélkül formálódhat egy karrier, kibontakozhat egy csillag, ámde ahogy az lenni szokott: közbeszólt a magyar tragédia. 1941-ben a történelem parancsszava ismét fegyverbe kényszerítette honvédeinket, hogy a magyarság megtarthassa őt illető történelmi jussát, illetve bekapcsolódjon abba a világméretű keresztes hadjáratba, amelynek legfőbb célja volt: „a bolsevik barbarizmussal végképp és mindenütt leszámolni” – ahogy azt Bárdossy László miniszterelnök mondotta az Antibolsevista Kiállítás megnyitóján. Ebben a miliőben természetesen a filmgyártást, így a színészeket sem kerülhették el a korszellem divatos fogalmai, pl. az „őrségváltás” vagy a fajvédelem, katonaszellem, nacionalizmus. Politikai színtéren pedig a jobbra tolódó társadalomnak új csoportosulása nőtt lassanként gigászi méretűre: a Nyilaskeresztes Párt- Hungarista Mozgalom. A művésznő számára karrierjének csúcsán mindez még távolian idegennek tetszett, hiszen a Szeleczky-Szilassy kettős egyelőre tündökölt, ám az egymást erősítő ragyogás alig egynéhány év múlva az egymástól független, történelmileg mégis összekapcsolódó bukásba fordult át. Az „Áll a bál” c. filmben még együtt játszik jövőbeli ellenségével, a bolsevista filmgyártás kedvencével, Gobbi Hildával. Felkérései sokasodtak, ám a viharfelhők már gyűltek a feje fölött. Haltenberger Gyulával köttetendő házasságának időpontját 1940 ápr. 13.-ról egy fontos előadás miatt júniusra tetette át. Ezen esemény újabb példáját adta kötelességtudásának és hivatásszeretetének. A házasság azonban később sem maradt felhőtlen, a Nemzeti Színházból pedig hamarosan egy botrány miatt távoznia kellett. A háborús évek magyar hátországának művészete is igencsak megváltozott. A zsidótörvények hatására keresztény-nemzeti irányzatú „őrségváltás” zajlott le a színházakban, és a filmgyárakban is, majd hamarosan ezen művészeti ágat is részben alárendelték a háborús propagandának, és a polgári lakosság hazafias lelkesítésének céljára. Így bontakozhattak ki elemi erővel a jobboldali filmhagyomány azon csillagai, akikkel ekkor már Zita is kapcsolatban állott: Páger Antal, Muráti Lili, Hajmássy Miklós, Szilassy László, és a színészkamarai elnök Kiss Ferenc. 1945 után természetesen ezeket a közéleti szereplőket tették meg fő bűnbakokká, és „fasiszta kutyákká” a marxista kultúrpolitika Major-féle szekértolói. Ezen megváltozott körülmények között érkezünk el 1944 őszéhez. Szeleczky Zita már –mindenféle rossz szándék nélkül- szálkává lett már ekkor a csatornák mélységeiben rejtőzködő „baloldal” számára, hiszen annak ellenére, hogy soha, semmiféle pártnak tagja nem volt, egészséges, tiszta lelkületű emberként hitet tett hazaszeretete mellett, amikor 1943-1944 folyamán szerepet vállalt a honvédek számára készülő I. és II. Magyar Kívánság-hangverseny c. filmekben. A katonák közt pedig oly népszerűségnek örvendett, hogy őutána öt páncélost is Zitának kereszteltek el, 1942 végén pedig eljegyezte őt a 121. gépvontatású tüzérüteg, amivel vőlegényeinek száma 160 fővel gyarapodott. Galyatetőn műsoros összejövetelt rendezett az épülő kápolna javára, és idejét, erejét Magyarország hadba lépésétől fogva lelkesítésre használta, buzdító szava pedig átsugárzott, úgy a polgárokra, mint a katonákra egyaránt! A Szeleczky-klubok rajongói országszerte gyűjtötték fényképeit, autogramjait. Látogatásokat tett a baráti országokban is, pl. Bulgáriában, és Olaszországban. Az olasz sajtó csak úgy írt róla: „Biondissima stella ungherese – Szőke magyar csillag”.
Ám hazaszeretetének tisztaságára irányulóan idézzük most Gobbi Hildát (akit elfogultsággal igazán nem vádolhatunk!): „- Elmondtam, hogy együtt végeztünk Zitával, és soha-soha jobboldali kijelentést ez év alatt én tőlenem hallottam. Magyarkodott, díszmagyart viselt az esküvőjén, magyaros estélyi ruhákban szavalt.Legtöbbször Adyt, aki ugye, mégsem volt nyilas! Igaz, mélységesen vallásos volt, és így Mécs Lászlót isszavalt, de azóta Mécs Lászlót is rehabilitálták. Az új antológiában szerepelt két verse. De VárkonyiZoli is kiállt Zita mellett, aki partnere volt 1944-ben, valami kétszemélyes darabban, a MadáchSzínházban. Az üldözött Várkonyinak Zita 1944 március tizenkilencedike után biztos rejtekhelyet kínált fel üldözői elől. Ezek után valóban csak hitvány emberek hihetik, hogy Zita antiszemita lett volna.”
Mindebből tökéletesen kiviláglik, hogy Zita társadalmi és magánéleti szerepvállalása is az ő segíteni akarását, hitét, és embertársai iránti feltétlen elkötelezettségét igazolja, mely természetesen a koreszmével összefonódva félelemmel és rettegéssel viseltetik a keleti vörös lidérccel szemben, annál is inkább mivel egy gyönge asszonyról beszélünk. Láthatjuk tehát: Magyarországon Zitának ún. „szélsőjobboldali” kapcsolatai nem voltak. Így érkeztünk el 1944 októberéhez. Október 15.-én a Hungarista Mozgalom átvette a hatalmat, és ezzel egyidejűleg az ország, és a közszereplők sorsa is megpecsételődött: kitartatni az utolsó leheletig! Ez volt az a pont ahonnét kezdve bármiféle közszereplés bárkinek könnyedén az életébe kerülhetett 1945 után. Gerinces, kemény asszony lévén Zita a hatalomátvétel után sem hagyott fel a közszerepléssel, őt csupán egyetlen cél mozgatta: kitartásra buzdítani a hazánkat Keletről elárasztó ázsiai rémséggel szemben. Az pedig, hogy ezt milyen formában tette meg, majdnem lényegtelen kérdés, hiszen gyűlölet, harag, antiszemitizmus őbenne nem élt sem ekkor, sem máskor! S 1944 novemberében elment a Magyar Művelődés Házába, ahol hungarista estet tartottak a legjobbak részvételével. Itt szavalta el Kiss Ferenc elemi erővel a híres hungarista költő Alföldi Géza: „Csak a gyökér kitartson” c. versét, és ugyanezen estélyen szavalta el hungarista és horogkeresztes lobogók alatt Szeleczky Zita a „Fel a szent háborúra” c. verset Petőfi Sándortól, melyet a filmhíradó is megörökített. Gyönyörű, hímzéses, hosszú, fehér ruhát viselt, harcra buzdító sorai pedig dörgedelmesek voltak, akár egy pusztító vihar. Később életének ez a momentuma lett ellene az ún. Népbíróságon a legfőbb vádpont. Erről később így vallott M. Szabó Imrének: „- És mi lett a következménye ennek a versnek? - Hát az egész életemmel fizettem érte… az lett a következménye. ’48-ban elítéltek ’népellenes bűncselekedet’ miatt, bár az összes kollégám, és mindenki mellettem vallott –egy-két kivétellel, akikről tudom, hogy miért vallottak ellenem-, de szóval én nem tudom, hogy ezt miért vették olyan tragikusan. Én úgy éreztem, hogy én magyar vagyok, és ha valaki ezt rossz néven veszi, én nem tehetek róla…”
Illetőleg szintén megörökítette róla a filmhíradó azt a –háború után igencsak kényessé vált- pillanatot, amint 1944 nov.-ben Szálasi Ferenc egyik Budai Várban tartott kultúrértekezletén az első sorban foglalt helyet. Gyakorlatilag végvári asszonyként tartott ki Budapest ostromában is az utolsó pillanatig. Evvel kapcsolatban idézzük Czeglédy József sorait a Hídverők c. emigráns lap 1949. évi 23.-24. számából: „Budapest már a szovjet aknavetők tüzében állott, amikor mindennapos látogatóm volt a hivatalomban Szeleczky Zita. Mindenáron a katonák közé akart menni a frontra, s megosztani a sorsukat, hogy ott a hitet, kitartást, és bizalmat öntsön a szívekbe. Mikor megtagadtam a frontlátogatási engedélyt, s végigtelefonáltam a katonai hatóságokat, hogy ne engedjenek kérésének, sőt követelésének, és ne engedjék ki a vonalakba, sírva rohant ki az irodából. S másnap újra ott volt, sírt, könyörgött, fenyegetőzött, elbájoló volt: - Értsék meg, hogy azok az emberek ott a kínok kínjait állják ki! Én ott akarok lenni köztük, hogy az otthon, a dal, a szó melegségét viszem közéjük! Értsék meg, ha mi nem tudunk kitartani, akkor a világ végzete elkerülhetetlen, mert a bolsevizmus felfalja a világot! Nem érdekel a színpadi reflektorfény, a meleg öltöző, a taps, ott akarok köztük lenni sárban, vérben, hogy érezzék: velük érez a nemzet, az asszony, a gyerek, a férfi, mindenki! S elvigyem nekik azt a művészetet, amit Isten rám bízott, hogy azzal nemzetemet szolgáljam. Nem engedtük ki a harcvonalba. Hiába is fordult akárkihez. Mindenáron ott akart lenni a magyarság szenvedő fiai közt, hogy enyhülést, hitet, szeretetet árasszony!” Magyarország 1944 fekete karácsonyán keresztre feszíttetett, a csatornák népsége pedig már szervezte az ÁVH börtöneit, és a hóhérok sora már készen állt a magyar értelmiség, és úri osztály lefejezésére, így sok százezer szerencsétlennel együtt Zita is a Nyugatra vezető utakra lépett, hogy magával vigye szellemi javait egy majdani jobb világba kamatoztatni. Belátta: a kitartásnak csupán a drága idő volt a tétje, a hadiesemények nem fordulhatnak már. Így nyilatkozott erről M. Szabó Imrének: „-’45 tavaszán ugye mi már ott voltunk Nyugat-Magyarországon. Nálunk a pesti lakásunkban már voltak menekültek, akik átélték az oroszok bejövetelét. Voltak Nyíregyháziak, akik elmesélték mindazt, ami történt. Ma erről már nem beszélnek, ma erről nem vesznek tudomást. Valahogy egy olyan… olyan álláspont fejlődött ki, hogy aki kiment ’45-ben az mind „szélsőjobboldali” volt, meg az „náci” volt vagy valami. Hát ott egymillió ember volt az úton, amikor mi menekültünk! És én tudtam azt, hogy én… hát nem volna szabad ezt mondanom, hogy én ’exponált’ voltam, mert miért expontált az, aki magyarnak érzi magát, és aki úgy érzi, hogy annyira népszerű, hogy a magyar katonák követelik a fellépését? Szóval én szívvel-lélekkel mentem a kórházakat látogatni, írtam a lapokat a katonáknak, kívánsághangversenyeken léptem föl, úgyhogy én már azért féltem, hogyha jön az orosz, akkor mit csinálnak velem. És akkor ott voltunk Nyugat-Magyarországon. Nem mentünk volna mi ki, hogyha Amerikaiak jönnek be, vagy ha visszatartják az oroszokat. De hát elértek bennünket és már akkor 3 km-re voltak tőlünk, mikor végre elindultunk…”
Pénzét, autóját a nála is nyomorultabbakra, a menekülő magyar katonákra hagyta, fivére kocsiján, puszta életét mentve hagyta el Magyarországot. Bátyjával, nővérével, és édesanyjával együtt a Német Birodalom területén éri a háború vége, ahonnét Fedák Sárival, és Kiss Ferenccel ellentétben nem sikerül őt Himler Márton kopóinak kiszolgáltatni a Népbíróság karmaiba. A budapesti „A Reggel” című napilap 1945. április 16.-án azt közölte, hogy Sopronban öngyilkos lett. A budai rendőrség politikai osztálya által elfogott Haltenberger Gyula (Szeleczky első férje) megerősítette ezt a később álhírnek bizonyult információt. A hírlap egyik áprilisi száma szerint egy kihallgatáson így vallott róla: - Megérdemelte a sorsát. Úgy kell neki, miért volt a nyilasoknak annyira lelkes propagálója! Forrásunk arról máig nincsen, vajjon miért váltak el a művésznőnek és férjének útjai a háború végén. Színészeink egy része Zitával együtt –köztük igen az igen kalandos módon menekülő Szilassy-Szabó László, Zita legkedvesebb színészpartnere- Nyugaton maradhatott. Az eddigiekről további források hiányában mindenkinek magának kell eldöntenie, mennyire –ahogy azt ő mondta- „exponálta” magát a művésznő, és mennyire volt uszító, vagy éppen hungarista. Vagy éppen bűn volt-e, ha a maga módján hitt valamiben, és tévednie, csalódnia kellett? Vagy ha egyáltalán „bűn” volt ez, nem fizetett ezért eleget, a keserű emigrációval? Döntse el a kedves olvasó. 1945-től fogva azonban még évekig kőrözték „náci tevékenység” miatt, olyan nevetséges és gátlástalan vádakat is a fejére olvasva, mint egy állítólagos ékszerészfosztogatás Szilassy Lászlóval (sic!). A fő vádpont természetesen a Petőfi-vers maradt, amely miatt távollétében természetesen elítélték. Egy korszakot, és egy világot vitt magával Argentínába, ahol 1948-ban telepedett le. Tudta, hogy nemes küldetése van, ahogy azt egy interjúban meg is fogalmazta a „Hungarian News Bulletin” számára: „-Én úgy érzem, hogy az Isten mindnyájunkat –akik itt vagyunk, és szabadon élünk-, valami céllal rendelt ide. Mindenki, a tudása és tehetsége szerint kell, hogy szolgálja a magyar ügyet. Én tengereken, világrészeken át magammal hoztam a mi magyar költőink lelkét… […] Majd jövök, mint bujdosó igric, szeretném bejárni az egész világot, hogy egy-egy estére hazavigyem magyar testvéreimet egy országba, mely valaha boldog valóság volt mindannyiunk számára - ma pedig fájó... elérhetetlen álom...” A magyar ügyet innentől fogva szívvel-lélekkel képviselte nem csupán Buenos Airesben, de világszerte, olyan bevételekkel, amikből alig-alig tudott egyáltalán tengődni, nemhogy keresni rajtuk! Kultúrmisszió lett egész további élete, melyet arra tett fel, hogy a hazulról hozott lángot újra és újra fellobbantsa Nyugatra sodródott hazánkfiai szívében. 1951-ben megalapította az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat, melynek alapító igazgatója, rendezője, és szereplője lett. Természetesen a színházi repertoárból kiviláglik Zita erőteljes jobboldalisága, hiszen színre kerül többek között Herczeg Ferenctől a „Bizánc”, de Marschalkó Lajostól is kerülnek színre előadások, pl. a „Mert mindig van remény”.
A napjainkban is Buenos Airesben élő, személyazonosságát felfedni nem kívánó S. L. asszonytól tudjuk -aki az argentin hungarista szórvány ifjúsági tagozatának vezetője volt 1948-tól-, hogy a művésznő a legteljesebb egyetértésben munkálkodott együtt kulturális kérdésekben a Hungarista Mozgalom argentin szórványával is. Ezt az információt erősíti meg az a tény, hogy az „Út és Cél” c. antibolsevista folyóiratban, mely a Hungarista Mozgalom hivatalos lapjának számított, az első hirdetések között találjuk Szeleczky Zita hanglemezeit, ezen hirdetés pedig az 1950-es évek közepén még az emigrációban is szerfelett bátor lépés volt, hiszen az efféle lapok sok helyen igen rossz ajánlólevélnek számítottak. Többek között az 1955. évi április havi Út és Cél mintegy másfél oldalon méltatja a művésznő harcát „nemzetünkért a művészet fegyverével”, illetve egy fotót is közöl Zitáról Bognár (tévesen Bodnárnak írva azt!) Józseffel, a kanadai HM szórvány vezetőjével. Így méltatja a cikk írója: „Bennünket is az ő jellemereje, igaz magyarsága bűvöl el elsősorban, amellyel missziót teljesít. Azért foglal el különleges helyet a nemzeti magyarság szemében, mert kiváló tudása csak eszköz a legnemesebb cél érdekében, amit egyáltalán kitűzhet maga elé. Ezért fáradhatatlan a tiszta, hamisítatlan magyar színpadi kultúra szolgálatában, ezért idegen tőle a giccses szentimentalizmus. Ösztönösen és tudatosan azt a magyar lelki-szellemi hagyatékot adja tovább, amely nemzetünket megtartotta csapásokban gazdag történelmünk folyamán, és amelynek birtokában ezt a keserves időt is átvészeljük, sőt megteremtjük a boldogabb jövőt!” Valóban ekkora bűn volna néhány magánéleti, személyes barátság, hogy arról valakinek egy életen át kell hallgatnia? Vajjon miért olyan kényes kérdés annyi évtized elmúltával is, hogy ki kivel barátkozik, és miben miért hisz? Tántoríthatatlan volt eszméiben, és magasrendű erkölcsénél fogva teljesítette idegen földön hivatástudatát, hogy lehetőleg mindenütt képviselje a magyar színjátszást, és őrizze, ápolja a szép, magyar szót! Ennek fényében törjön mindenki pálcát a felett, hogy valaki megengedi magának azt a privilégiumot, hogy esetlegesen „kacérkodik” a jobboldal azon szerveződéseivel, amiktől mások pironkodva, és szégyenlősen fordulnak el. Továbbá megjegyzendő az a tény is, hogy valószínűleg nem volt olyan keresztény-nemzeti emigráns szervezet, amely ne állt volna kapcsolatban Szeleczky Zitával. Minden esetben Ők keresték a művésznőt, nem pedig fordítva! Kérem szépen, talán ebben a helyzetben is nyugodtan kijelenthetjük a kedvelt liberális szólamot: „a másság érték”, úgy-e? Vagy tán az orwelli gondolatbűn volna érvényes ezen esetben is? Hol marad ilyen esetekben a demokratikus tolerancia és türelem? Brazíliában, Kanadában, és az USA-ban is több turnét rendezett, illetve rádiós előadássorozatban képviselte a magyarság ügyét Argentínában. Az 1956-os szabadságharc leverése után körlevelet intézett a magyarság érdekében a világ asszonyaihoz, ám elkeseredett próbálkozása nem talált komolyabb visszhangra. Megismerkedett Wass Albert, erdélyi íróval, akivel élete végéig bizalmas barátságban maradt. Életének további szakaszaira témánk szempontjából érdektelen volna részletesebben kitérni. Ötvenhárom esztendei hontalanság kevésnek bizonyult olthatatlan hazaszeretetének „levezeklésére”, hiszen megalkuvásra képtelen volt. 1993-ban a Legfelsőbb Bíróság felmentette minden vádpont alól, sőt mi több –szerény jutalomként ugyan-, a Magyar Köztársaság Középkeresztje kitüntetésben részesült. Az 1990-es évek elején, miután visszatérhetett szeretett hazájába, a nyilvánosság előtt többször is nyíltan kijelentette: nem bírta volna túlélni a kommunizmust, belehalt volna, annyira hitt a győzelemben, és annyira megvetette mindazt, ami a háború utáni magyar hazával történt. Bizonyos, hogy a „méltóságos kisasszony” -ha ugyan túlélte volna az 1950-es évek „vörös paradicsomát”- soha nem találhatta volna meg helyét a degenerált osztályharcos fércművekben, és a proli szocreál vígjátékokban. Szeleczky Zita 1999. július 12.-én hunyt el, végakaratának megfelelően Nekézsenyben, a családi sírkertben helyezték örök nyugalomra. A községben azóta is Szeleczky Zita emlékmúzeum működik, emlékét pedig keresztfia, vitéz Jávor Zoltán ápolja, kinek életrajzi könyve Zitáról jelenleg, 2011.-ben támogatók híján kézirat formájában várja a nyomtatást. Minden összegzés helyett többet mond „a nemzet kishúgáról” Zászlós-Zsóka György találó jellemzése a Magyar Hírlap 1990. évi ápr. 20.-i számában: „Szépséget a békében, hitet a háborúban, vigaszt az összeomlásban, reményt ahontalanságban - adhat-e valaki ennél többet nemzetének?"
Források: - Juhász István: Kincses magyar filmtár 1931-1944 (Pomáz, Kráter, 2007) - Czeglédy József: „Végvári asszonyok” c. cikke a Hídverők 1949. évi 23.-24. számából - „Nemzetünkért a művészet fegyverével” c. cikk az Út és Cél 1955. évi 4. számából - Rendhagyó beszélgetések Szeleczky Zitával – M. Szabó Imre interjúi (Duna Tv, 1993) - Magyar Világhíradó 1079. (1944 nov.) - Magyar Világhíradó 1081. (1944. nov.) - Telefonbeszélgetések S. L. asszonnyal - www.huszadikszazad.hu - www.szilassylaszlo.com - www.szineszkonyvtar.hu
"Magyarnak lenni: nem a szó, a név, az ősök, az élet... magyarrá csak a szív tesz és a lélek!" (Alföldi Géza: Magyarnak lenni)
Egy szellős nyári éjszakán, vagy borús téli estén gondoltak már Önök arra, hogy kihúzzanak otthonukban egy bizonyos alsó fiókot, kinyissanak egy megkopott, ódon szekrényt, vagy előszedjenek néhány megsárgult hagyatékpapírt? „Kinek van ideje túlhajszolt, munkás hétköznapjaink félholt estéin ilyen „haszontalansággal” bíbelődni?” –teszik fel bizonyára sokan a kérdést… Haszontalanság? Tán haszontalanságok-e azok a fakó fényképek, levelek, képeslapok, adománylevelek, táblázatok, emlékalbumok, amelyek önnön családunk múltjába varázsolnak múló ködös évszázadokon átívelő csodahidat? Vajjon haszontalanság-e az a száz és ezer smaragd, briliáns, és gyémánt, ami ott hever mindannyiunk fiókjában, mint családi legendáink mozaikjai? Van-e tán szebb történet annál, mint mikor saját felmenőink históriájának filmje pereg le titokban szemeink, és csakis a mi szemeink előtt? Semmi esetre sem! Amint lassan, finoman kihúztam azt a bizonyos fiókot, énelőttem is egy film elevenedett meg. Darabokban, némán, akadozva. Rövid, de felejthetetlen alkotás. Szépapám filmje.
Először együgyű óvatossággal, majd később szinte vérszemet kapva veszett dúvadként vetettem bele magam az ódon papírtengerbe mikor először néztünk szépapámmal múló évtizedek szürke ködén át egymás szemébe. Sok-sok mindent elfújt a történelem szele… hagyott nekem egypár cikket, néhány fotót, és fél tucat évszámot róla… egyebet semmit. Ámde adott nekem egy új, mindenkinél értékesebb, és minden élőnél bizalmasabb, jóakaró barátot. Ezért tehát okulásként vetem papírra e sorokat. A szépség mindnyájunknál csak egy karnyújtásnyira van!
Szépapám: vitéz Kipperger József. Jó magyar, jó ember. Sorsa, olyan sors, amelyből zivataros évszázadunkban nem százat, de nem is ezret… milliót találunk! Nem különleges, fordulatos, avagy drámai. Története a jóra törekvő, becsületes, gerinces, dolgozni akaró magyar sorsa, aki csupán Istenéért, Hazájáért, és talán legjobban saját Családjáért munkálkodik teljes reménytelenségben, és örök összeomlásban! Ezért valamilyenképpen benne testesül meg magának a Nemzetnek sorsa! Örök feltörekvés, építés, ragyogás, jövőbe tekintés. Örök vér, verejték, gyász és vihar… magyar sors! Mindannyiunk családjának sorsa!
Vitéz Kipperger József 1897. február 11.-én született a Heves megyei Verpelét községben, az akkor már nagyhírű, köztiszteletben álló helyi sváb származású, de magyar érzelmű család sarjaként. Az elmagyarosodott família 1783-ban érkezett a helyi földesurak meghívására a német birodalomból 22 másik sváb családdal egyetemben a török időszak alatt jelentősen megfogyatkozott magyar lakosság pótlására. Vérük, fajtájuk tehát –amint azt majdnem minden magyar elmondhatja családjáról- egyáltalában nem „színmagyar”. Azonban a drága magyar föld szeretete, az új hazához való lojalitás, és az ekkor még sokakban, így bennük is élő „hungarus-tudat” levetetett róluk minden olyan egészségtelen kötődést múltjukhoz, amely szembeállíthatta volna őket új hazájukkal. Így lett később hazáját szerető, és azért tenni akaró gerinces honpolgár Kipperger József is, kinek egész élete bizonyítja Alföldi Géza idézett sorait: „magyarrá csak a szív tesz és a lélek!” Kipperger József már szüleitől szívta magába a hűség, a morál, és a szigorú erkölcs parancsait, így a kacagó gyermekévek, és iskolaidejének gyors elmúlta után 1916. január 20.-án vonult be a m. kir. miskolci 10. Honvéd Gyalogezredhez, melynek dicsőséges harctéri útja mintegy hét országon át vezetett, honvédei pedig egészen az 1918-as összeomlásig derekasan, és vitézül helytálltak minden reájuk bízott fronton. Szépapám háborús katonai szolgálata 1916. május 20.-án kezdődött a román harctéren, ahol az Uz völgye, Gyimes, és Ojtozi szoros körüli, és a Magyaros tetői harcokban küzdött embert próbáló elszántsággal. 1918 áprilisában követte ezredét az olasz frontra is, ahol a jól ismert, iszonyatos körülmények között a Hétközség fennsíkján, és Asiagónál lezajlott harcokban állta meg helyét, míg 1918. november 3.-án a front teljes összeomlásakor került hadifogságba. 1919. november 6.-án Verona és környékén eltöltött 1 évi hadifogság után tért haza. A miskolci 10.-es honvédek emlékalbuma szerint az alábbi kitüntetéseket nyerte el: II. osztályú ezüst vitézségi érem, bronz vitézségi érem, illetve Károly Csapatkereszt. Háborús szerepvállalására, múltjára, érdemeire egész életében büszkén tekintett vissza! A háború véget ért, ámde szépapám előtt ott állt még a fiatal lélek örök vágya: építeni. 1920. november 17.-én elveszi jegyesét, Csorba Máriát, és hamarosan megszületik első gyermekük, Gyurka (1921. november 7.). 1922-ben alapítja első kisebb cégét. Igyekezett hasznossá válni a kereskedelmi pályán, és tudását a nemzet szolgálatába állítva felvállalta a helyi Hangya Szövetkezet irányítását, illetve vezetését. Így folytatva azt, amit 1918-ben félbe kényszerült hagyni. Szeretett lánya, Ilonka 1928. szeptember 16.-én született. Pengőt pengőre rakva, törhetetlen szorgalommal 1936-ban szállodát, és vendéglőt vesz saját tőkéből, mely később a környező falvakban hozzá méltó hírnévnek, és elismerésnek örvendett. A Mester Kálmán szerkesztette „Nemzeti kereskedelmünk, és iparunk – 1943” is mint „kiváló szakembert” jellemzi. Hazájának hívó parancsa ismét katonasorba állította, ám második alkalommal már sokkal diadalmasabb szerepben: a magyar feltámadás hajnalhasadását jelentő I. bécsi döntés alkalmával a Felvidék birtokbavételében vett részt, majd 1938 végéig Lőcsén állomásozott. Úgy tűnt, végre elnyeri méltó jutalmát, és végre minden téren érvényesülhet, mikor 1942.-ben megalapítja ecetgyárát. Lánya 1943.-ban májusában megy férjhez, és 1944 májusában egy apró fiúgyermeknek ad életet… „ahogy az a mesében lenni szokott” – mondhatnánk.
Ámde a magyar tarló nem a mesék világa, és nem a hősök földje. A dolgos kezek, elhasznált életek jutalma csupán a Nemzet tragédiájával örökösen összefonódó egyéni sorstragédia immáron évszázadok óta. Szépapámmal sem volt ez másként. Apró fiúunokája 1944 júliusában elhunyt, a messzi orosz puszták embertelen rémei pedig 1944 novemberében már a falu határában állottak… Beköszöntött 1945. A vörös vihar romokban heverő városokat, üres csűröket, padlásokat, és agyonkínzott asszonyok megszámlálhatatlan tömegét hagyta maga után. A családi otthonba szovjet tisztek költöztek, meghagyva a családnak egyetlen szobát, ahonnét -természetesen- ami megtetszett nekik, azt „elrekvirálták”. Amint az lenni szokott, a zavaros időkben felszínre került a csatornák népe is, a dolgozni nem akaró cipészsegéd, az alkoholista kocsis, és nyájasan hajlongó cselédhad, tehát úgy am blokk „a falu átoksora”. Így lett egyszerre a nemrég még köztiszteletben álló Kipperger család „a nép ellensége”. Fasiszta, klerikális, népnyúzó, reakciós! Amit csak el tudunk képzelni! Hiába volt hát minden jóakarat, gondolat, és szorgalom. Egy negyedszázad eredménye csupán ennyi lett: Kulákok lettünk. Veszedelmes rém lett a családom, akiket jó bolsevista szokás szerint –mint egyfajta parazitát- ki kell vágni a nemzet testéből, hogy végre megteremtődhessék minden elesett számára a „szovjetparadicsom”. A Kipperger nevet Kékesire kényszerült változtatni a família, hogy legalább a kitelepítést elkerülje, ámde a legnagyobb szégyent így sem kerülhette. Minden egyes üzletet, minden kárpótlás nélkül elorzott tőlünk a dicsőséges demokrácia: a vendéglő, a szálloda, az ecetgyár, a későbbi húsbolt… minden! Több mint egy évszázad szívós munkája után mindössze egyik napról a másikra egyszerű nincstelenek, földönfutók, afféle koldusnépség lettünk! Nem lehetett többé újrakezdeni… „A te lányodnak nincs munka! Még cselédnek se!” – mondta az egykor alázatos söpredék, pimaszul továbbra is „nagyságosnak” szólítva a családot. A gyerekeknek Budapesten kellett újrakezdeni. Az állami kereskedelemben lettek a „szocialista álom” napszámosai. Elszegényedve, lecsúszva folytatták ott, ahol az ősök összeomlottak. A család, mint az 1945 előtti morális értékek következetes képviselője, másokkal egyetemben koldussorba jutott. Aki Ember volt, kis szerencsével emigrált, szerencse nélkül az ÁVO börtöneiben végeztetett be nyomorult élete, teljes szerencsétlenségben pedig: örök rabszolga lett. Tudjuk mit jelent ez… hiszen 1945-ben 1 millió ember volt az utakon… nem exponálták ők magukat, csupán volt bennük valami megfoghatatlan szellem-erkölcsi morál. Valami, amit mind-mind magukkal vittek a sírba, és azt a valamit mi már megérteni sosem fogjuk… Vitéz Kipperger József pár évvel az 1956-os forradalom és szabadságharc Infernója után megkeseredetten, szegényen hunyt el. Verpelét festői temetőjében nyugszik szerettei közt. Ilonka lánya, ki emlékét mindig is ápolta, pár évvel ezelőtt kérelmezte posthumus felvételét az újjáalakult Vitézi Rendbe. A főkapitány 2007 szeptemberében hagyta jóvá a kérelmet. Egyetlen lánya, dédnagymamám 2010. augusztusában tért vissza szerető szülei közé, két gyermeket, és hasonlóan dolgos életutat hagyva maga után. A magyarság legjobbjainak sorsa pontosan ugyanezen analógián át végeztetett be! Támasszuk fel őseinket poraikból, sosem késő a megrázóan gyönyörű életükből okulni! Mindenkinél jobban mutatják ők, saját véreink, mi rejlik valójában a honmentő frázisok, üres szavak mögött! Ezért hát Madách Imrével együtt vallom: „ember küzdj, és bízva bízzál!”.
Források: Sassy Csaba: A volt cs. és kir. miskolci 10. Honvéd Gyalogezred emlékalbuma (1939) Mester Kálmán: Nemzeti kereskedelmünk és iparunk (1943) Szecskó Károly: Verpelét község története (1998) Beszélgetések dédnagymamámmal
Sokszor felmerül a vád napjainkban - magukat radikális jobboldalinak, illetve harcos antibolsevistának, nemzeti keresztény beállítottságú gondolkodónak tartó úriemberek részéről is -, hogy a Hungarizmus eszméje nem csupán időszerűtlen, de kivitelezhetetlen és egyben túlhaladott is. „Új szelek fújnak, – mondják – új alapok, új emberek kellenek, ez már történelem, nem jöhet vissza, nem is engednék…” – sokatmondóan hallgatva arról „kik” nem engednék. Ám valóban időszerűtlen-e a Hungarizmus, és ha igen, akkor vajon hol siklott ki továbbvitele? Mely ponton vesztette el jelentőségét? Visszafordítható-e gyorsabb és gyorsabb süllyedése a történelem viharában, és ha igen, hogyan?
1945 irtózatos és iszonytató tavaszán egyértelműen nyilvánvalóvá vált, hogy a hungarizmus eszméje, annak terjesztése, és megvalósítása az embertelen ázsiai hordák, és a „bélyeges sereg” által lerohant és felperzselt szerencsétlen magyar tarlón: bizonytalan ideig megvalósíthatatlan. Ám Isten kegyelméből maréknyi, ám annál elszántabb, és tehetségesebb –nem csupán hungarista- értelmiségi kiválóság csodával határos módon Nyugatra vergődhetett, így áldatlan, és reménytelen állapotok között az emigráció minden keserűségének, és nehézségének ellenére megkezdődhetett a Hungarista Mozgalom újjászervezése. Az ausztriai, nyugat-németországi, argentínai… stb. szórványok hallatlan pontossággal térképezték fel egymást, és emberfeletti módon folytatták küzdelmüket szellemi fronton: soraikat rendezvén 1949-1950 fordulóján a mélységes gyászból, porból, semmiből mintegy 5 (!) folyóiratot indítottak el (Tájékoztató Szolgálat, Riadó, Kitartás, Út és Cél). A hungarizmus megreformálásának kérdésével azonban a teljesen átalakult (bipoláris) világrend ellenére nem foglalkoztak. Noha ideológiai alapjai (nagytér, élettér, vezetőnép; ”konnacionalizmus”…stb.) elévülhetetlenek, a kényszerű renoválás elmaradt. Ez úgy 1956, mint 1989 után súlyos szakadásokat, és pótolhatatlan veszteségeket okozott a Mozgalom számára. Hosszú-hosszú cikksorozatok születtek pro-kontra a témát illetően (ld. pl. Figyelő: Idejét múlta-e a Hungarizmus?), hiszen 1956 után számtalan változás következett be: - Az 1956-os emigráció nem éppen zökkenőmentes „vérfrissítése”. - A hosszú távon emigrációban való berendezkedés nyilvánvalóvá válása. - „Szakadárok” megjelenése, személyes ellentétek kiéleződése (pl. Fiala F. – Henney Á.).
Mindezek ellenére a vezetés, és az „Út és Cél” olvasótábora alapvetően ortodox hungarista maradt, visszamenekültek a ’30-as évek nosztalgiájába, saját fiatal harcos éveikbe, a porlepte, ködös múltba, ezzel egyidejűleg megfeledkeztek valamiről, ami jóvátehetetlen, és végzetes hibájukká vált: gondoskodni a friss, megújhodó hungarista értelmiségi ifjúságról! Így aztán feltehetjük a kérdést: mi haszna volt tucatnyi könyvet, és újságot megjelentető tenni akarásnak, óriási igyekezetnek, áldozatkészségnek? A közel 80 éves gondolatok átültetéséről az új nemzedékek számára nem gondoskodtak, így a hungaristák gyermekei azok halála után sok esetben gyakorlatilag az első konténerbe hányták bele egy egész élet féltve őrzött hagyatékát… Nem tudták, vagy talán nem akarták megszólítani a felnövekvő generációkat? Esetleg az 1960-as évek kataklizmája után már nem is találtak velük közös hangot? Bármelyik elképzelhető, hiszen oly óriási szakadékok, válaszfalak szülők, és gyermekeik között soha nem keletkeztek, mint a XX. században. Szerény próbálkozások mindenesetre voltak, de a megszólítások időszaki elemet jelentettek, amik sorra elbuktak (pl. az Út és Cél 1970-es évek elején indított "Hungarista Ifjúsági Rovat"-a, Marschalkó "Mindhalálig" c. könyve, amelyet kifejezetten a fiataloknak írt...stb.).
Így tehát az utolsó prominens hungaristák halálával a Hungarista Mozgalom gyakorlatilag megszűnt létezni! Ennek dátumát talán 1999-re tehetjük, amikor –hosszú, keserves haldoklás után- a színvonalban is sokat vesztő „Út és Cél” életútja bevégeztetett. Az emigráció megannyi szervezete (pl. gyöngyösbokréta-táncház mozgalmak, olvasókörök, cserkészegyletek) máig él, sőt mi több, valósággal ragyog! Miért? Mert nemzedékről nemzedékre örökítették eszmeiségüket, hidat vertek fiatalok, és szüleik, nagyszüleik között, a lelkesedést továbbadták, és újra meg újra beleverték az apró gyermekek fejébe Hóman Bálint, Padányi Viktor, Prohászka Ottokár nagyszerű gondolatait! A hungarista alázat százszor többet áldozott az eszme oltárán: „csak” éppen erről feledkezett meg! A Hungarizmus egyáltalában nem időszerűtlen mégis kisiklott továbbvitele. A teljes katasztrófa pedig –az a pont ahol jelentőségét nem csupán teljesen elvesztette, de nevetségessé is vált- 1989 után következett be. Az elvetélt próbálkozás, amit a hihetetlenül rosszul kiválasztott (bizonytalan maga a kiválasztás ténye is) Szabó Alberttel az élen próbáltak itthon megvalósítani, sokkal inkább ártott, semmint, hogy használt volna a Mozgalomnak, annál is inkább mivel Magyarországon lejáratta azt, megerősítve a bolsevik legendákat! Az már csak hab a tortán, hogy Szabó Albert NEM épelméjű, ezt személyes levelezéseink alapján 100%-os bizonyossággal állítom! Illetve máig kétséges, ki is volt valójában ez a züllesztő figura! Nem beszélve Györkösről, akit kommentárra sem tartok érdemesnek… A providenciális férfiak elhunytak, a zavaros idők pedig új „honmentő” mindent eltipró „rohamosztagokat” szültek, melyeknek –és ez a hungarista érzelmű értelmiségi réteg véleménye is- egyike SEM alkalmas a hungarizmus képviselésére. 1990 óta gyakorlatilag bohóckodásba fulladt minden ilyen irányú kezdeményezés. Óriási szerepet kéne szánni a nyomtatott anyagoknak, könyvkiadásnak, a meglévő anyagok publikálásának. A Gede Testvérek önmagában több ember szemét nyitotta fel e téren, mint az összes (!) karlengető, évente kétszer kivonuló "rohamosztag" együtt. Színre kell lépnie egy fiatal, friss, megújhodott hungarista értelmiségi ifjúságnak, aki nem a kitűzőivel, felvarróival, és a sok üres léhasággal hívja fel magára azt őt körülvevő közösség figyelmét (vagy esetleg kelt éppen megbotránkozást) hanem tanulmányi-, szellemi,- és sporteredményeivel, illetve az adott közösségért végzett munkájával! Ez az igazi hungarizmus! Tanulni, művelődni, hasznos szimbiózisban élni a minket körülvevő közösséggel, hasznos tagjának lenni annak! Így arathatjuk le később „jóhaszonnal” munkánk gyümölcsét! Csakúgy, mint akkor, a ’30-as években: a föld alól kell pozícióba kerülnünk (emlékezzünk csak a meglepetésre, amit az 1939-es választások hoztak, illetve a civil értelmiség és a tisztikar rejtett nyilas érzelmeire!) Elsősorban Szálasi Ferencet kell tisztelnünk, hiszen Ő volt az alapeszme kidolgozója, és a Mozgalom megindítója, és mártírja. A mostanság divatos Hitler, Mussolini szintén nagyon gondolkodóink, de eszmeiségük, gondolatrendszerük elsősorban nem a mi országunkra van szabva ("nem importcikk"!). Úgy gondolom, hogy jelképeinkből nincs mit kivonni, ugyanis a teljes átértékeléssel ott tartanánk, ami már nem is hungarizmus. Nem gondolnám, hogy olyan "színváltó" módon kéne kettőst járni, ahogy azt teszi az álnemzeti FIDESZ, és amelynek "sikamlós talajára" lépett a Jobbik is! Nekünk ŐK soha nem jelenthetnek perspektívát! Az alapvető külsőségekkel kapcsolatban azt tartom, hogy azokat finomabban, megfontoltabban, és következetesebben kéne alkalmaznunk! Nem vonulgatni világba (Böszörmény Zoltán is vonulgatott az 1930-as évek elején, el is tűnt a süllyesztőben, Szálasiék ALKOTTAK ehelyett!). Mindent csak módjával, és a maga helyén! Ma pedig az újjáépítés, és újraszervezés idejét éljük! Újra meg kell találnunk a közös hangot, és a kapcsolatot a nagyközönséggel! Új kérdések, új idők köszöntenek ránk!
Testvér! Akarsz magyar feltámadást?
Bennünk az Eszme! A Hungarizmus időszerűsége csak Rajtunk múlik! A Múlttal kell a Jövőbe tartanunk, vagy megsemmisülünk!
Alig 17 évesen Szegeden publikálja elő cikkeit, 1886-ban, idővel pedig munkatársa lesz a Szegedi Híradónak, 1889-től a szegedi Napló, később az aradi Alföld belső munkatársa. 1890-ben átkerül a Nagyvárad című napilaphoz, amelynek Iványi Ödön halálát követően, 1892-től, a felelős szerkesztője. 1895-től a Fővárosi Lapok, később a Pesti Napló munkatársa Budapesten. Megalapítja a "Nagyvárad Nyomda és Újságvállalat"-ot, amely a Nagyvárad című lap kiadását gondozza egyebek mellett. Ennek a vállalatnak az élén áll húsz esztendőn keresztül. A nagyváradi Szigligeti Társaság főtitkárává választják, majd 1916-tól elnökévé. Összesen 52 önálló könyvkötet fűződik a nevéhez, köztük számos ifjúsági irodalmi mű, mint például a "Tányértalpú koma" sorozata "Bocs Bálint" álnéven, amelyet újságjában folytatásokban közölnek. Sas Ede kiemelkedő kutyahistóriája a "Rin-Tin-Tin", amely számos filmfeldolgozást nyert külföldön, nem is sejtve, hogy az alapmű magyar ember, sőt Sas Ede tollából ered. 9 színdarabot írt, több egyfelvonásos darabot és számtalan jelenetet. Kevesebben tudják róla, hogy a magyar némafilmgyártás egyik úttörője, kezdetben Kolozsvárott működöik Janovits Jenő erdélyi filmvállalkozásainál, majd 1918-tól fokozatosan a fővárosba helyezi át működését, az itteni Uher Filmgyár Rt. művészeti vezetését látja el. Filmszcenáriumokat ír, dramaturgiai feladatokat lát el a filmgyárban. Legnevezetesebb adaptációja, az Eötvös József báró egyik költeményéből készült, "A megfagyott gyermek" (1921) című némafilm, amely az 1920-as évek egyik meghatározó magyar alkotása. Két Petőfivel kapcsolatos film is nevéhez fűződik: a Bolond Istók (1921) megfilmesítése, és Hevesi Sándorral pedig magának a költőnek az életútját felidéző némafilm, a Petőfi (1921).
Életútja részletesebben
Az indulás évei
". születtem, mégpedig 1869. karácsony napján Pest városában. Apám viharverte ember volt: katonatiszt, aki házassága kedvéért, kaució hiányában levetette az egyenruhát és sok-sok hányattatás után a MÁV egy szerény irodai asztalánál talált végre kissé csöndesebb révet. Gyerekkoromat a betegszobában töltöttem: nyolc évestől tizenhat éves koromig egy lépést se tudtam járni, iskoláimat is magánúton végeztem."
Sas Ede mint újságíró
"Mikor apámat Szegedre helyezték: akadtam össze Békeffi Antallal meg Pósa Lajossal. Az előbbi újságírót, az utóbbi írót akart belőlem faragni, az előbbi igyekezete sajnos jobban sikerült, és lettem újságíró Szegeden." Békeffi Antal egyébiránt a későbbi Békeffi László konferanciernek az édesapja, aki révén tehát az újságírás rögös pályáján startol. Alig 17 évesen Szegeden publikálja elő cikkeit, 1886-ban. Tanulmányai befejeztével is Szegeden él, majd munkatársa lesz a Szegedi Híradónak, 1889-től a szegedi Napló, később az aradi Alföld belső munkatársa. 1890-ben átkerül a Nagyvárad című napilaphoz, amelynek Iványi Ödön halálát követően, 1892-től, a felelős szerkesztője. 1895-től a Fővárosi Lapok, később a Pesti Napló munkatársa Budapesten.
Az erdélyi húsz év
1898-tól ismét visszatér Nagyváradra régi lapjának szerkesztőjeként. Megalapítja a "Nagyvárad Nyomda és Újságvállalat"-ot, amely a Nagyvárad című lap kiadását gondozza egyebek mellett. Ennek a vállalatnak az élén áll húsz esztendőn keresztül. A nagyváradi Szigligeti Társaság főtitkárává választják, majd 1916-tól elnökévé. Nagyváradi lapszerkesztő korában nyilatkozza egy helyen, hogy: "Mit dolgoztam? Hogy sokat, annyi bizonyos, tömérdek tárcát, verset, regényt, ( Megcsalt asszony , Én vagyok az élet, Desdemona leánya, Az én mandátumom, Az utolsó állomás) ifjúsági művet és színdarabot is. Ha erre gondolok: szinte elundorodom, hogy lehet valakinek ily kevéssé szeretni az életet, hogy mindig csak dolgozzék és sohase éljen? Nem emlékszem, hogy egy teljes napot pihentem volna, ha sokat nem betegeskedtem, amikor egy kicsit kipihentem magamat: ezt a sok munkát igazán nem tudtam volna kibírni." Irodalmi elismerésül a Petőfi Társaság 1907-ben választja tagjává, 1919-től pedig mint a társaság titkára működik. Tagja a szegedi Dugonics Társaságnak is.
A nagy kortárs, Ady Endre kritikája Sas Ede verseskötetéről
Mesék a valóságról. Beszövöd lelkem aranyfátyoloddal Én bálványom, te szent Romantika!...
Ez után a forró szerelmi vallomás után gavallérérzésünk diszkrét hallgatást parancsolna. Tekintettel azonban arra, hogy Sas Ede ezt a vallomást a nyilvánosságnak szánta - - , szóljunk erről a szerelmi viszonyról. adjő, gavallérság
Sas Ede a romantika imádója, s mint ilyen, természetesen: szerencsétlen szerelmes. A szerencsétlen szerelem mindig szerencse egy író embernél . Ha Romantika őnagysága most is körülrajongott, divatos szépség volna, Sas Ede akkor is imádná. Ámde a Cipruslombok gyöngyeit a halál mélységes fájdalma szülte, a meghalt kedves után zokogó költő fájdalma. Sas Edét is a romantika tragikus halála tette ihletett költővé, aki bánatos szívvel tarolja le a romantika temetőjét, az életet, melynek virágai a kedves halott szíve porából nőttek.
A szerelem örök rejtély. Bírálgatni nem csak hiábavalóság, de szamárság is volna. Az én Dulcineám is kancsal talány, s én mégis ragyogó szempárról, földre szállt angyalról, makulátlan fehérségről mondok hébe-korba rigmust, minthogy mindenkinek igaza van a világon, mert minden igazság egyéni.
Az egész dolog egészség és pénz dolga. Ha én olyan vastag, erős ember volnék, mint teszem fel - Pósa Lajos - , mindig az élet örömeit dicsérném pattogó strófákban. És ha őseim nem feledtek volna el egy húszezer holdas hitbizományt csinálni, melybe - mint majoreszkó - én ülhetnék be: most lehetnék talán irodalommal kacérkodó partiképes ifjú úr, de az bizonyos, hogy a szocializmus alaptalanul keresné bennem hivatott dalnokát, valamint nem írnék tele hosszú kutyanyelveket egy elég füstös redakcióban...
Mindebből tehát az következik - méltóztassék gondolatban velem ugrani - , hogy mindegyik poétának és szerelmesnek igaza van, ha igazáról ő maga is meg van győződve!... Ezt a meggyőződését hitesse el velünk, s szépen szólván: a Parnasszus várja, helyesen szólván: elolvassák a verseit.
Sas Ede őszinte könnyel siratgatja a romantika szép világát. Egy közénk tévedt trubadúr ő, kiről ez a verseskönyv éppen olyan édes-bús mesét mond, mint ő az édes kis Csipkerózsáról, aki királyfival álmodott, és krájzlerosné lett.
Ilyen biz' a trubadúr sorsa is. Valamikor régen, valahol messze egy aranyos, romantikus világban királykisasszony hajtotta a dalnok vállára tündér kis fejét. Tassót fejedelmi nők koszorúzták meg. Petrarca fejét Róma és Párizs egy napon akarta borostyánnal övezni. Ma Csipkerózsa módjára temeti el álmait a poéta. Királyi kastély helyett krájzleráj. Parnasszus helyett redakció! - Hej, méltán siratja Sas Ede Romantika kisasszonyt.
És milyen szépen siratja el!... Saját szívébe vág, nevetni akar, s egy fájdalmasan nevetni akaró arcra hullanak a könnyek.
"Mesét hallottam Hamupipőkéről. Milyen szép mese volt, milyen szép mese volt!... De tudjátok, hogy az a mese hazugság volt?... Hazugság, csúnya hazugság. Másképpen történt, elmondom most újra. Milyen mulatságos, milyen kacagtató, hogyha meghalljátok, olyan jól mulattok, hogy talán a szívetek is megszakad bele!..."
És így mesél Sas Ede nekünk azokról a szép dolgokról, amiket bemocskolt a valóság.
Kevés vers hatott meg úgy még engem, mint Heine című verse. Annak a nagy, felséges, hitelt vesztett szerelemnek gyászhimnusza ez, mely most már nem találtatik a földön.
Ide teszem, olvassák el, könnyezzék meg a hozzám hasonló gyenge szívű emberek:
Rózsakelyhű budoárban: Olvasám a verset néki; Nem volt ott a vőlegénye, Kis kezét kezembe fogtam.
."S szól az ifjú: Mohamednek Hívnak, Jemenben születtem. Amaz Azrák törzsökéből Kik meghalnak, ha szeretnek."
"Szultán csodaszép leánya Szólt az ifjúhoz susogva: Dús királyfi visz várába Édes, első asszonyának.
S apródomnak jössz te vélem, S leszek dús és boldog asszony, Asszony, azok törzsökéből, Akik csalnak, ha szeretnek..."
És én eldobám a könyvet S lábaihoz sírva rogytam. - Nem volt ott a vőlegénye, - Mindhármunkat megsirattam.
.És mikor szíve a "megkövesült romantikus álom" kék ege alá viszi, tündér Velence bús romjai között hit száll a poéta szívébe.
Csengő, tiszta, merész lesz a hangja.
- Megálljatok!... A mi hitünk nem kábaság. Örök a szép, papjai mindig voltak! Lesz még feltámadás, fény, napsugár, tündéri élet, feltámad még a mi szép halottunk, kövesült testébe a mi csókjaink életet lehelnek, valóság lesz a meséből, s a valóságból - romantika!...
.Sas Edét első verseskönyve az első poéták sorába emelte. Igazi költő, akit a poézis mostani, avignoni napjaiban is sokan, nagyon sokan fognak megszeretni.
Szabadság 1900. március 27.-Ady Endre"
Később a második verseskötete kapcsán már korántsem ilyen elragadtatással ír Sas Ede költészetéről: ". inkább zenei becsű, Sas Ede verskötete tulajdonképpen régi esztendők szétszórt munkája. Szerzőjük maga nem várt sokat tőle. S minden animozitás nélkül szólva, a kollegialitás csinált sikert. Ám három vagy négy darabja a kötetnek értékes és kedves dolog. De evvel aztán vége is a sorozatnak" - írja Ady Endre a Szabadság 1901. január 12-ei számában.
Sas Ede színműveiről
Hazánkban az első szociális kérdéseket feszegető drámája a "Rabszolgalázadás" címet viseli, amely sokáig repertoárdarab , az elesettek, a szegények, a nincstelen rabszolgák számára reményt felvillantó mű. A Pesti Hírlapban jelenik meg folytatásos közlésben először, és idővel a munkáselőadások egyik kedvelt, és gyakorta játszott darabja lesz. A baloldali mozgalmak akkoriban - a kommün előtt - egyfajta haladó szellemiséget képviseltek. A kisember, a szólni kevéssé tudó szegénység milliós rétegeivel való együttérzés baloldalinak nevezett ideáját sorra és lépésről lépésre orozzák el aztán a politikai mozgalmak, és napi célokra forgatva a szociális kérdéseket, a maguk malmára hajtva a vizet, lassacskán kitöltik a mai napig hatóan ezt a baloldalnak nevezett helyet. Pedig az Ady által is kimondott milliónyi szegénye sora, és sorsa, akik "kitándorodnak" e hazából, sokakból vált ki elégedetlenséget, változtatni vágyást. Ám a baloldaliság egyenlővé vált mára már az idejét múlta, politikai zsákutcákat felsorakoztató ideológiai mozgalmakkal, helytelenül lefogva és mozgásképtelenné téve egy valós, és ma is milliós tömeget képviselően létező egészséges életérzést. Aki ma szegénységgel, a szociális kérdésekkel foglalkozik, könnyen megkapja a "komcsi" jelzőt, amellyel rögvest ki is fogják a tömegek vitorlájából a szelet. Hisz az egyenlő a milliók halálát eredményező sztálini, rákosista, kádárista rendszerrel, és ezt semmiképp nem akarhatjuk vissza. Persze, ettől még milliók szegények maradnak, csak legfeljebb emlegetni nem illik a szegénységet és jobb elegáns módon politikai szembenállófeleket gerjeszteni a valóság elfedésére, és velük az ismét milliónyi szegénységgel együtt érezni hivatalosan apolitikus.
Nos, egy prekommunista időszakban válik tehát Sas Ede színpadi műve a szegények színjátszóinak egyik kedvelt művévé, Spartacus mozgalmának felidézésével, amely mozgalom kis híján romba döntötte az akkor már több mint ötszáz éves Római Birodalmat. Van még egy saját maga által kedvesnek nevezett színdarabja, a "Mihály pópa leánya", amelyet az első világháború alatt ír. Számára kedves, de korántsem sikeres a mű.
Sas Ede, a magyar némafilmgyártás egyik úttörője Kolozsvárott
Kezdetben Janovits Jenő erdélyi filmvállalkozásainál tűnik fel a neve a szcenáriumok terén. Első filmje 1916. október 16-án kerül először közönség elé Kolozsvárott. Ennek a "Méltóságos rabasszony" című Janovits Jenő rendezésű Corvin-filmnek a forgatókönyvét írja. A négyfelvonásos, 1210 méteres filmnek az operatőre Virágh Árpád, főbb szerepekben Berky Lilit, Ódry Árpádot, Fáy Flórát, Nagy Ilonkát, Szakács Andort látjuk. Maga a cselekmény fordulatos szerelmi háromszögtörténet, egy feleségről, szeretőről, kártyavesztésről, vesztegetésről szól, amely végén a főhőst, a méltóságos asszonyt, hét esztendei fogságra ítélik megvesztegetés miatt, s amikor a börtönbüntetéséről hazatér az elszegényedett családjához, akik egy vadászkunyhóban húzzák meg magukat, a bűnös asszony szemtanúja lesz leánygyermeke elrablásának, és természetesen megmenti leányát, visszaszerzi gyermekét a barlangból kimenekítve őt. A férj felismeri a gyermek megmentőjében asszonyát, megbocsát neki, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Sas Ede 3+1 filmszcenáriuma a Corvin-Filmnél
A már fentebb említett "Méltóságos rabasszony" című filmen kívül Janovits összesen 3 Sas-szcenáriumról tesz említést, ám utóbb egy negyediket is találnak a kutatók, amelyet 2002-re felújítás után bemutatnak, immáron másodjára. Azonban visszatérve Kolozsvárra 1917 novemberében és decemberében két filmet is forgatnak a francia Gaumont cég budapesti vállalatával kötött Janovits-egyezség értelmében , amelyet Transsylvania Autor Sorozat cím alatt hoznak forgalomba. A "Vágy" című filmet - egy Sas Ede írása nyomán, Janovits Jenő által filmre írt háromfelvonásos életkép - a "Falusi Madonna" követi. Berky Lili, Fáy Flóra, Szakács Andor, Fekete Mihály játsszák a főbb szerepeket a filmben. A film Sas Ede második írása nyomán filmre kerülő történet.
Sas Ede harmadik forgatókönye
A "Nehéz szerep" című négyfelvonásos dráma 1917-ben készül el harmadikként Sas Ede szcenáriuma alapján, továbbra is Janovits rendezésével. Ezúttal Sas Ede írásából a színész, Fekete Mihály ír forgatókönyvet. Szakács Andor, Fáy Flóra, Poór Lili, Fekete Mihály, Nagy Adorján és Baranics Anna játsszák a főbb szerepeket. A korabeli kolozsvári lapok riport formájában számolnak be a forgatásról:
". Estélyi toalettekben vonulnak be a dámák, frakkosan a gáláns urak, majd orosz tiszteknek öltözve a többiek. Berky Lili egy színésznő szerepét játssza. Igen komplikált, fárasztó szerep. A mozidarab talán innét veszi a címét: Nehéz szerep. Fekete Mihály egy züllött, erkölcstelen, minden bűnre hajlamos színész alakját viszi vászonra. Szakács Andor egy marcona orosz generális, Hetényi, Újvári Ferenc, Réthely orosz tisztek, Lengyel egy bankfiú szerepét játssza. A hősszerelmes fizikailag is dolgozik: Berky Lili után a vízbe kell ugornia. Meg is tette. Komolyan beugrott a Szamosba és úszott, szelte a vizet Berky után. Ugyanis a színésznőt elrabolják, és a rablók a hölgyet bedobják a folyóba. (instrukció: báb). Rekkenő hőségben folyik a munka. A szereplők festékes arcán barázdákat szánt a veríték. A kolozsvári mozifelvételek egész nyáron át fognak tartani."
A Corvin-Filmnél Sas Ede negyedik, nemrég felfedezett szcenáriuma
"Az utolsó éjszaka szcenáriuma nem egy örökbecsű irodalmi filmadaptáció. Maga Janovits is elfeledkezik róla, amikor listát készít Kolozsváron forgatott filmjeiről, így maradhat ki számos nyilvántartásból. A kolozsvári utcák ódon, földszintes házsorai között forgatják, és Janovics beállításai dekoratívak, néha egész modernek, s időnként már a kamera is megmozdul. A hangulatos képek magukért beszélnek, inzertek nélkül is érthetőek. Berky Lili - a női főszereplő - drámai erővel alakítja a hűtlenségéért egész életében bűnhődő, s végül halállal lakoló asszonyt. Kifejező arcjátéka néhány premier plánban már főszerephez jut. Az anyjába szerelmes fiú különös története, mely már az ókorban is foglalkoztatta a fantáziát, ma sem poros. Az utolsó éjszaka nem remekmű, de élő, ma is nézhető alkotás" - írja Egy Janovics-film, "Az utolsó éjszaka" (1917) azonosításának és restaurálásának krónikája cikkében K.K.
A film a Haghefilm Award támogatásával restaurálást nyer 2002-ben, és a felújított film első bemutatóját a Pordenonei Némafilm Fesztiválon tartják. Janovics Jenő sok évtizede nem vetített filmje keletkezése után majd egy évszázaddal, némafilmértő nemzetközi közönség előtt támad fel az amerikai zongorista, Phil Carli zenéjével. A fesztivál díját is elnyeri a felújított film.
Sas Ede a budapesti székhelyű Uher Filmgyárnál
1918-tól fokozatosan a fővárosba helyezi át működését, az itteni Uher Filmgyár Rt. művészeti vezetését látja el. Filmszcenáriumokat ír, dramaturgiai feladatokat lát el a filmgyárban. Legnevezetesebb adaptációja, az Eötvös József báró egyik költeményéből készült, "A megfagyott gyermek" (1921) című némafilm, amely az 1920-as évek egyik meghatározó magyar alkotása. Két Petőfivel kapcsolatos film is nevéhez fűződik: a Bolond Istók (1921) megfilmesítése, és Hevesi Sándorral pedig magának a költőnek az életútját felidéző némafilm, a Petőfi (1921).
Élete delén összegzést tesz
". kezdettől fogva szerettem volna megszerezni azt a bizonyos független nyugalmat, amelyben a dal megfoganhat. No ezzel a tervemmel alaposan pórul jártam! Jött a gazdasági válság, jött a háború (az első), s most őszülő szakállal ott állok, hogy ezentúl többet kell majd dolgoznom, mint valaha, ha ugyan lesz hozzá erőm. Feleségem van, három leánykám - ha őszinte akarok lenni: a Gondviselésnek ezért a kedves ajándékáért igazán hálásnak kell lennem. Hát ennyi az életrajzom. A többi csend. De még milyen csend!" Azonban erre a csendre még évekig várnia kell a lendületes, gyors, és kissé bicegő járású, halkan beszélni alig-alig tudó Sas Edének.
Munkássága számokban mérve
1922-tól haláláig a Pesti Hírlap munkatársa. Összesen 52 önálló könyvkötet fűződik a nevéhez, köztük számos ifjúsági irodalmi mű, mint például a "Tányértalpú koma" sorozata "Bocs Bálint" álnéven, amelyet újságjában folytatásokban közölnek. Sas Ede kiemelkedő kutyahistóriája a "Rin-Tin-Tin", amely számos filmfeldolgozást nyert külföldön, nem is sejtve, hogy az alapmű magyar ember, sőt Sas Ede tollából ered.
9 színdarabot írt, több egyfelvonásos darabot és számtalan jelenetet. Temetésén megjelent a kor írótársadalma, és sírjára egyik rá oly jellemző sora vésetett:
"Fáradtam, küszködtem, semmit el nem értem - s voltaképpen élni soha rá nem értem."
Van egy költőnk, akit tehetsége a legnagyobbaknak körébe utalt. Akinek költészete a legtisztább poézis erejében teremtett szabadság-tereket a börtöncella penészes falai között – a szellem nagy tanúságtételét egy szellemtelen korban, Balassi, Kazinczy, Táncsics és Radnóti sors rendelte örököseképpen.
De csak óvatosan a kéretlen-törvényszerű párhuzamokkal! Gérecz Attila saját jogon fontos nemzeti költőnk, ’56 vonatkozásában pedig megkerülhetetlen. Nem csupán mártíriuma: költészetének minősége is feljogosítja a nemzeti jelző viselésére, bármint alakult is utolsó forradalmunk és tágabban huszadik századi történelmünk, sorstragédiáink irodalmi recepció-története. A kéretlenül kapott testamentum ez esetben teljes egészében méltónak mérettetik történelem és művészet kettős mérlegén: Gérecz Attila, ’56 Petőfije október 31-i szabadulását, a szabadság mámoros napjait követően a diadalmas élet kezéből kihullott lobogóként, költői képpé testesülve-testetlenülve borul a pesti flaszterra 1956. november 7-én - esélytelen oltalmazó -, szovjet tankokkal szemben. A hetedik napon megpihent – kéredzkedik elő a biblikus párhuzam, és nagyszerűségét e brutálisan kisstílű történelmi periódus minden igyekezete sem képes elhomályosítani: sem a háromszor kihantolt, négyszer eltemetett költő földi maradványainak új meg új stációkat jelölő kálváriája, sem a költői hagyaték önjelölt örökösei által indított támadások a század egyik legjelentősebb, csonkaságnak nyomát a körülmények ellenére sem mutató magyar költői életművének történelem rendelte pátrónájával szemben. Hiesz Győzőné Drechsel Marica épp fegyvertelenségében válik méltóvá költőjéhez, akinek közeli barátja, számos vers múzsája volt, a börtönből papírfecniken kicsempészett életmű megőrzője és a költészet mögöttes adalékainak immár egyetlen hiteles tanúja lévén pedig a költő legkiválóbb filológusa lett. Szendrey Júlia él közöttünk – szőhetnők tovább a mártír-költő státusából eredő párhuzamot, és igaz is: a kedves budai lakás hűségben őrizte Gérecz Attila szellemét a süket megalkuvás évtizedeiben, s tartja életben mindmáig, a társadalmi tudatvesztés eróziójának kétségbeejtő idejében. A nyolcvan felé járó múzsa – a „Kicsi” - rendületlenül hisz benne, hogy a Kerepesi úti Nemzeti Sírkert 23-as parcellájában fekvő Gérecz Attila, kamaszosan lerázva magáról immár a négyszeri eltemettetésnél is sötétebb átok, az önérdekek és politikai taktikázások befolyásolta értelmezések hamuját, föltámad végre nemzeti tudatunkban.
- 1947-től, amikor édesanyámékhoz költöztem a Nyugat-Dunántúlról, ugyanabban a hatemeletes MÁV-bérházban laktunk a Podmaniczky és a Munkácsy Mihály utca sarkán. Tizenöt évesen kislánynak számítottam a fiatalember számba menő nagyfiú mellett. A körülményeink mégis egymás felé sodortak: Attilát és két bátyját félárvaként nevelte Irén néni, nagyszüleink védőszárnya alól kikerülve mi is nevelőapa mellett találtuk magunkat.
Akkor is csak tizennyolc éves voltam még, amikor Rákosiék több társával együtt bíróság elé citálták Attilát. A hadapródiskolai múlt már önmagában is „üldözendő cselekménynek” számított. Kivált, hogy néhányuknak sikerült Nyugatra szökniük. Az itthon maradottakat kémkedéssel, az államrend megdöntésére irányuló szervezkedéssel vádolták, perbe fogták. Hármójukon végre is hajtották a halálos ítéletet. Attila még szerencsésnek mondhatta magát a rá mért tizenkét, majd az 1954-es szökéséért kapott újabb három évi börtönbüntetéssel.
Irén néni bámulatosan erőslelkű asszony volt. Évente csak egyszer mehetett a fiához beszélőre, mégsem láttam sírni, vagy hogy elveszítette volna a lélekjelenlétét. Ez tarthatta benne a lelket akkor is, amikor 1954. július 19-én kora délután a lépcsőházban, anélkül, hogy felindultságának a legkisebb jelét is adta volna, odasúgta nekem: Attila megszökött Vácról, tűnjek el gyorsan. Csakhogy már késő volt. Ott állt háta mögött a nyomozó. Engem egy délután, a hivatalból vittek be a Deák téri kapitányságra. Mivel azonban semmit sem tudtam Attila hollétéről - s ezzel feltehetőleg ők is tisztában voltak –, bántalmazás nélkül elengedtek.
Akkor már három és fél esztendeje volt annak, hogy Attilát elhurcolták. Irén néni jóformán lányává fogadott. Hónapokig laktam nála egy operáció előtt. Ápolt, tartotta bennem a lelket, bíztatott. Attila pedig engem is arra kért egy ellenőrzött postai kártyán: „Drága Anyukánkat szeresd helyettem is!” Meghökkentően zseniális verseit is közösen olvastuk először. Együtt kezdtünk munkálkodni a fennmaradásukon. Irén néni kézzel lemásolta, én pedig esténként, titokban, írógépen letisztáztam őket – más lehetőség nem lévén – a hivatalban.
Mindkettőnket meglepett, micsoda verstani jártasságot és milyen érett látásmódot sajátított el Attila a hadapródiskolában. Börtönévei alatt mindenféle előzmény, költői szárnypróbálgatás nélkül azonnal a költészet magaslatán öntötte szavakba töprengéseit igazságról és igazságtalanságról, Isten és ember kapcsolatáról. Kereste a kivezető utat e betegségben vergődő világ bajára, az emberiség Ady, Dsida által vizionált katasztrófájából. Költői hagyatéka hiteles bizonyíték arra, hogy az európai, ezen belül a magyar irodalom a II. világháború és az azt követő évtizedek alatt elkövetett embertelenségek ellenére képes volt újjászületni a keresztény szellemiség alapjain.
Noha nem adatott meg neki, hogy irodalmi körökhöz csatlakozzék, varázslatos szóképekkel járult hozzá egy új irodalmi irányzathoz, mely a különféle izmusokkal leszámolva végre súlyos, metafizikai fogalmakat foglal keretbe. Kevés dolgot tartott fontosabbnak, mint hogy újuljon, gyógyuljon meg emberségében, erkölcseiben a világ. Költészete – mondhatnánk - a XX. századi, keresztény európai kultúra egyetemes válasza a krisztusi „szeresd ellenségedet” parancsra. Mi sem jellemzőbb erre, mint hogy verseiben nyoma sincs a börtön lealjasító élményeinek, bezártságának. Ellenkezőleg! Attila mintha a lélek szabad tereire lelt volna magában ott, a váci zárkában! „A vers körülvesz, mint ezüstös vért” (Örök arcunk); „Nyirok ha fojt is, új lombot nevel, / míg hit fakad a szépség álmodásán” (Óda bajtársnőimhöz). - Ez a bámulatos szabadságélmény tárult elénk, amikor Attilának sikerült ceruzacsonkhoz jutnia, és egy-egy papírfoszlányon, „WC-papír leporellón” kijuttatnia a börtönből a költeményeket egy szabadult rabtársa útján.
Sokszor elgondolkodom, milyen különös, hogy Attila versei közt nem lelhető fel úgynevezett „hazafias” vers, holott egész életműve súlyos erkölcsi, etikai energiaforrás. Költészetében azzal a tiszta szellemiséggel szembesülünk, mely csodaként megélt napokon át védte, oltalmazta, tartotta izzásban 1956-os forradalom és szabadságharcunkat. Ám ez a zsarnokság évei alatt felnőtté váló, mélyen humanista gondolkodású ifjú ember talán nem is lehetett képes a „haza tiszteletének” Szent Tamás-i kívánalmát harmóniába hozni a tapasztalatokkal. Számára a harmónia és a hit vált mindennél fontosabb, éltető erővé a jogtalanul viselt fogság éveiben.
A Gérecz-versek ötvenöt éve, géppel írt tisztázatát, továbbá az eredeti, kézírásos kockás füzetet jelenleg is Marica őrzi. A fejlemények ismeretében aligha ok nélkül: az első gyűjteményes kiadásban több vershelyen önkényes javítás nyomára bukkanunk, a szövegek fennmaradásáért minden kockázatot vállaló Maricát pedig hozzá nem értéssel és jogosulatlansággal vádolják nyilvános fórumokon. Ez az eljárás dramaturgiai kíváncsiságomat felébresztő konfliktusnak látszik az önmagában is operaszínpadra kívánkozó Gérecz-életút mezsgyéjén: miután a sors szeszélye folytán elkerülték Cavaradossi sorsát, az epizódszereplők főhőssé léptetik magukat, és átköltik a Levéláriát…
- Gérecz Attilát tőlem senki sem veheti el. Inkább az bánt, hogy az Attila nevét viselő alapítvány gondozásában megjelent vaskos antológiák, a róla elnevezett díj alig-alig tükrözik az ő emberi és költői értékrendjét. Ezért, habár alkatomtól távol áll a közszereplés, kötelességemnek érzem olykor-olykor kinyilvánítani a véleményem. Ahogy azt 2009. november 8-án, nyolcvanadik születésnapja felé közeledőben a Klauzál téren elmondtam: „… Arcát, alakját átrajzolta az Idő. Attila azonban ma is, most is és már az idők végezetéig változatlan, füttyös-csibészes örök ifjúként áll előttünk.”
Ha pedig azt kérdezem önmagamtól: virágba borulhatott volna-e a mi szemérmes gyerekszerelmünk, egy újabb börtönlevél bukkan föl az emlékezetemben: „Tőlem úgysem veheti el senki, mert ha a szerelme másé lesz, én akkor is bátyja maradok, és ott fogok állni mellette, még ha nem akarja is.” .” És ismételgetem Attila sorait 1954-ből: „s zsongítva lelked körül rajzanak / csókokbafúlt, becéző, halk szavak…” (Alkony). Mit sem fogott rajtuk az idő.
Radnótit, József Attilát említettem bevezető soraimban. 44 és 56 költőjét nem csak a mártírsors rokonítja. „Kirándultunk. S titokba’ lestelek, / amint a bíbor esti fény megejtőn / ruhácskádból kilopja testedet.” (Szamóca ért a lejtőn) - Gérecz dalain a fiatal Radnóti ártatlan érzékisége lebben át. S a másik példakép? „Az én sorsom is fájó, dőre; / ha fölizzom, pöröllyel vernek” (Daróc a szürkéhez) – anyáikat gyászoló Attilák sorsa így szűköl költészetünkben. Ha akad is vers a karcsú korpuszban (Gérecz Attila: Így bocskorosan. Második, bővített kiadás. Kráter Kiadó, Pomáz 2006), amelyen utóbb talán szerzője maga is túlontúl egyszerinek, direktnek találta volna az élmény kezenyomát (pl. Karácsonyi ének a börtönben, Beszélő), vagy amelyet leginkább csupán egy-egy izzó sorpárja, elevenünkig hatoló képe tesz méltóvá a kötetbe kerülésre (pl. Költők, emberek; Levél Horváth Ernőhöz), a tapasztalás több helyütt a legmagasabb rendű költőiség módján emelkedik az egyetemes szimbólum rangjára – így pélául a Szenelés nagylélegzetű, komplex látomásában. Mi több: Babits sem kéredzkedik emlékezetünkbe minden alap nélkül. Pár nagy vers – az Örök arcunk és legelsősorban a cellatárs vigaszául igézett, panteisztikus elemeket is felvető, alapvetően azonban mélyen evangéliumi kötődésű Sorsod művészete - a magyar költészet legnagyobb létverseivel egyenértékű.
Végére hagytam a költő – jobb híján nevezhetnők így – istenes-istentelen verseit. „Isten? A visszhang gúnyos hahotája / lelkem már-már a mélységre tárja” (Óda bajtársnőimhöz)… Ki venné a bátorságot kétségbe vonni a költő Getszemánéját? Az e világ martalékául vetettség érzete ismét csak névrokona, József Attila mellé állítja a költőt. „Nekem már szitok az Isten szó a számon.” (Az Isten balján). Ám e megsebzett szív – egyféle negatív teológia módján – mégiscsak a Megváltó szívéhez talál utat, mint az Örök arcunk kozmikus látomásában: „A felhő, mintha hegykereszten függne / (ember nincs is, csak szenvedése itt), /sebet tajtékos oldalába ütve /az esti fény megváltó kése nyit. /Majd szétcsorog a vér, vádnál sötétebben, / s én megmosom arcom s kezeim a sebben.” S nem fedezni-e föl az 1955. Halottak napján keretében a Megváltó rilkei azonosulással megrajzolt alakját: „A földön járt / és nem volt magányosabb nála”?
- Alig örülhettünk kiszabadulásának. Rohant, hogy kivegye a részét a szabadságharcból. Pedig alakjához – ámbár katonai pályára készült - nem illett a géppisztoly. Egy utcasarki fülkéből hazatelefonált még. „Vigyázz magadra, Attila!” – könyörögtünk neki Irén nénivel. „Ne féltsetek!” – volt a válasz.
A hívást nem követte több. Sorsa úgy teljesedett be, ahogy a Szentírásban áll: „Ki fegyvert ragad, fegyver által vész el.” Egy orosz tankról leadott gépfegyver-sorozat hatolt át a testén. Szemtanúk beszélték: Molotov-koktéllal tett ártalmatlanná két orosz tankot. Mire odaértem, ballonkabáttal letakarva feküdt a Dohány utca 39. számú kapualjban. A sors különös rendelése folytán a „fogadott leány”, a „Kicsi” ölelhette át utoljára, s temethette el a Klauzál téri park egy szögletében, pár igaz magyar nő és férfi áldozatkész segítségével.
Betartottuk, amit börtönből küldött testamentuma rótt reánk:„ - Anyám! Kicsi mindenekelőtt!! – Kicsi! Anyám mindenekelőtt!! Csak egymásra vigyázzatok, akkor rám vigyáztok!”
„Magyar volt, költő: / Átkozott, áldott!” – idézzük az eddig nem említett nagy elődöt (Juhász Gyula: Fejfámra). Van egy költőnk… Vác, Márianosztra ember teremtette poklának legyőzője a költészet erejében. A pesti flaszter lánglobogású mártírja. 1956 Petőfi-Krisztusa: „Ím vedd Uram a sorsom; úgy lankad Elébed, / mint Krisztus-fő, amely már tövisekkel érett!” (Az Isten balján). Hiszem, hogy a verscím vagabundos optikáját jóra fordítja a sorsokat vizsgáló isteni kegyelem.
Első beszélgetésünkkor fölvetettem, micsoda emberi és irodalomtörténeti érték volna, ha Gérecz Attila költeményeit megörökítenénk a költő múzsája, a versek első olvasója és papírra vetője, a „Kicsi” előadásában. Alig telt bele pár hét, és kezemben volt a CD: Gérecz Attila két leghűségesebb barátja, Marica és Győző fáradságot nem kímélve rögzítették a csaknem teljes életművet (A börtön eposza kivételével). A kiadásra hangzatos ígéreteket kaptunk, ám a felajánló a jelek szerint hamarabb megtérülő vállalkozásokba fogott. A Gérecz-életmű Hiesz Győzőné Drechsel Mária előadásában 54 év türelmével várja tovább a sors kegyét.
- ma -
Megjelent az "Új ember" 2010. november 7. számában Marica néni általam készített képemmel, forrás jelölés nélkül...
Bosszantó ez a mai nihil mely irodalmunk berkeiben uralkodik, hol nem talál külön utat a politika, a mocskos érdek, és nem kímél semmit és senkit a jó szeretetének védő szárnya sem. Jót hirdetni, ápolni, és ezáltal nagyokat éleszteni, újra a tudatba helyezni kemény megpróbáltatást jelent a normálisan gondolkodó, de áldozni igenis MÉG akaró, tudó magyar embernek. Ilyen ezek közül Bartha Kata barátom is, kit Wass Albert oldalán fedeztem fel, és mint egy húron pendülő hangszerek, hamar rájöttem, hallottam hogy egy nótát fújunk, csak akiknek fújjuk azok nagy része mégis más dallamra táncol. Érdemtelen energiát, életet emésztő nemes cselekedet.
Íme B. Kata lelkiismerete, melyet nem védelemként tesz, helyez maga elé, csak elénk tárja a valódi nemzeti magyar ember szívének valódi dallamát!
- Kata mikor volt életednek az a pontja, mikor döntöttél, hogy felkarolod Albi bácsi életét, múltját, munkáját, függetlenül attól, hogy már sajnos mocskos üzleti érdekek áldozataként is, de már visszatért hétköznapjainkba emléke, munkáinak értéke, személyének hordereje? Ismerték már Magyarországon eddig tiltott hányódásai után, melynek oroszlánrésze Emlékoldalad révén Neked is köszönhető!
- 2007 nyarán Erdélyben hallottam helybéliektől - könnyes szemmel - Wass Albertről. Erdély a szívem csücske, mert apai ágról gyökerem.
2007-ben már ismerték Wass Albertet bizonyos körökben, mert művei a rendszerváltás óta jelennek meg. Úgy érzem, hogy Wass Albert munkásságának megismerése, halálával kezdődött.
Vajon ki is Wass Albert, akit Erdélyországban ennyire szeretnek, tisztelnek, de titkon és vannak, akik félnek tőle még holtában is? Összeállítottam egy link-gyűjteményt kutatásaim során http://www.wassalbert.linkpark.eu. Szinte észrevétlenül lett az eltitkolt Wass Albert az életem része. Az összegyűjtött információk és kapott anyagok motiváltak arra, hogy ezt meg kell osztanom mindenkivel. 2007. szeptemberben még csak A mozgás élet honlapomon írtam Wass Albertről http://www.amozgaselet.eu
Szárnyaltam, mert akkor már apámként szerettem és tiszteltem Wass Albertet, akinek életét, küzdelmét, kitartó szeretetét Erdély iránt, tanításait, felhívásait, irodalmi munkásságát ismerve - a teljesség igénye nélkül -, befolyásolja az életem alakulását.
Wass Albert Emlékoldal 2010. december 22-én lesz három éves.
A három év alatt minden kritikát, véleményt és segítséget nagyon szívesen fogadtam.
Hálás vagyok: Lukácsi Évának Miami, a Wass fiúknak, Balázs Ildikónak Nyíregyháza, Fülöpné Rákos Évának Hódmezővásárhely, Gulyás Lázár Wass Albert tisztelő igaz Barátomnak, Baum László programozónak és még sokan másoknak a Wass Albert Emlékoldal folyamatos fejlődésében nyújtott segítségükért.
2007-ben már ismerték Wass Albertet bizonyos körökben, de a három éves tapasztalatom alapján, már szükség volt a Wass Albert Emlékoldalra.
Fontosnak érzem megemlíteni a 2004 decemberében megjelent: A gróf emigrált, az író otthon maradt; Wass Albert igazsága című könyvet, mely hiteles képet ad az íróról, a közéleti emberről és talán eloszlatja az ellentmondásos híreszteléseket Wass Albert háborús bűnösségével kapcsolatban. Eddig nem használt dokumentumokat és forrásokat dolgoztak fel.
Takaró Mihály, dr. Raffay Ernő, Vekov Károly, Balázs Ildikó és Lukácsi Éva, az író életét és munkásságát megbízható pontossággal elemzik, alkotói világának, irodalmának és közösségi tevékenységeinek a tükrében.
- Ez az oldal él, http://wassalbert.eu/index.php , mintha Albi bácsi jelenlétét élőben tükrözné. Jól érzem, vagy meg kell magyaráznod ezt az idegennek is szembetűnő lágy harmóniát?
- Megosztom Veled az érzéseimet, a gondolataimat, mint máskor is. 2010. 12. 22. 2.22 órától (születésnapom) hagyom menni a dolgokat a maga útján és nem engedem testközelbe a gondokat. Életemben először ünnepeltem egyedül a születésnapomat és a Karácsony Szentestét. Leültem a Wass Albert Emlékoldalt nem szerkesztőként olvasni, nagyon jól éreztem magam Albi bácsival. Valóban azt éreztem, amit egy Lelkész írt a honlapról, hogy Wass Albert otthon van az Emlékoldalon és jól érzi magát. Megteremtettem az Ő kedvenc környezetét. Idézem tovább: "Az ész és a szív harmóniája, a jó akarat és szeretet kisugárzása. Hála és köszönet neked, hogy van, hogy szép, hogy barátságos, emberséges és működik az Emlékoldal. Kata: a te honlapodon ott dobog Wass Albert szíve és ott lélegzik az író." A lelkivilágunk hasonlósága miatt talált meg engem Wass Albert és tudta, hogy jó kezekbe kerül, hogy a jövőben is élhessen, hogy továbbra is taníthasson..., ez az én küldetésem.
A Nyugat második nemzedéke a századforduló táján született, a forradalom bukása után került az irodalom középpontjába. Babitsék is úgy tekintettek rájuk, mint az ő kezdeményeik folytatására; általában formakultúrájukon is érződik, hogy a Nyugat költőitől tanultak verselni, s Babitstól, Tóth Árpádtól; Kosztolányitól indulva találták meg saját hangjukat. Nem egy közülük művészi nagyságban felemelkedett a mesterekig. Költőként is, műfordítóként is az egyik legjelentékenyebb volt közöttük Szabó Lőrinc. A húszas években kifejezetten baloldalinak számított, a negyvenes években kifejezetten jobboldalinak. Ha költészetét vallatjuk, lehetetlenség akár ide, akár oda sorolni. Oly mértékben ridegen pesszimista, oly rossz véleménnyel van emberről is, világról is, hogy semmiféle politikai törekvés nem tud vele mit kezdeni. Talán egész költészetünkben nincs még egy ennyire hitetlen, semmiben sem bízó, aki szakadatlanul figyeli-boncolja önmagát is, de saját lelki életében is csak lesújtót talál. Úgy látja, hogy az élet értelmetlen és kegyetlen, s ebben az életben ő maga is kegyetlen, nem tud feloldódni az emberi kapcsolatokban. Még a szerelem is kíméletlen élet-halál küzdelem, és ha véget ér, akkor nem múló gyász. És mindezt a ridegséget, reménytelenséget, szomorúságot annyi finomsággal, oly sok színnel, nemegyszer oly sok gyöngéd kedvességgel tudja költészetté varázsolni, és ráadásul költészetéből úgy árad a kultúra szeretete, hogy az olvasó már maga se tudja, hogyan is érezzen az egyszerre oly riasztó és oly vonzó költő iránt. (De emberi egyénisége is ilyen vegyesen volt egyszerre vonzó és riasztó; annyi kedvesség és annyi rosszindulat kavarodott benne, hogy egyszerre váltott ki ismerőseiből ellentétes érzelmeket.) Ősei református prédikátorok voltak, az apja mozdonyvezető. Tehát igen szerény módból küzdötte fel magát rendkívüli műveltségéig, amelyhez nagy nyelvismeret is tartozott. Miskolcon született, de iskoláit Debrecenben végezte. A nagy iskolai kultúrájú városban ragadta el a műveltség szeretete. A hosszú termetű, szemüveges, kócos fiatalember onnét érkezett Budapestre, ahol előbb gépészmérnöknek indult, majd átiratkozott a bölcsészkarra, és vegyesen tanult minden megtanulhatót, hogy azután hátat fordítson az egyetemeknek, és elmenjen újságírónak. Már egyetemista korában olyan verseket írt, hogy feltűnik a Nyugat körében, Babits felismeri benne a bontakozó jelentékeny költőt. Babits lesz a szellemi nevelője. A nagy korkülönbség ellenére egy ideig jó barátok, de idővel elhidegülnek. Szabó Lőrinc nehezen tud jó barát lenni. Ellentétes tulajdonságai már ifjúkorban kiderülnek. De az indulás kitűnő. Huszonkét éves korában első verseskötetének (Föld, erdő, Isten) már irodalmi sikere van. Majd Babits és Tóth Árpád maguk mellé veszik harmadiknak a fiatal költőt, hogy együtt fordítsák le Baudelaire költői életművét, A romlás virágait, a világirodalom egyik legnagyobb hatású verseskönyvét. A Babits Mihály-Tóth Árpád-Szabó Lőrinc-féle magyar Baudelaire a magyar irodalmi kultúra egyik nagy jelentőségű értéke, nincs irodalmi műveltség nálunk az ismerete nélkül.
Itt indul el erőteljesen Szabó Lőrinc műfordítói útja. Soha többé nem hagyja abba az idegen költők tolmácsolását, számára művészi izgalom minél hívebben és minél formahívebben elmondani magyarul, ami a világban bármely nyelven elhangzott. S ehhez megvan óriási nyelvismerete, verselméleti felkészültsége és beleélőképessége. Így lesz a magyar irodalom egyik legnagyobb életművű műfordítója, a magyar olvasó világirodalmi kultúrájának segítője. Műfordítói színvonalban egyenrangú Babitscsal, Tóth Árpáddal, Kosztolányival, csak általában hívebb tolmács náluk is, és még Kosztolányinál is több verset fordított.
A húszas évektől Az Est-lapok munkatársa. Jól használható újságíró, de szenved a szerkesztőségi robottól. Igaz, szenved mindentől; ha mást csinálna, azt is jól csinálná, és attól is szenvedne. Utálkozva néz maga körül. Ellenségesnek tudja az egész ellenforradalmi világot, amelyben él, de nem szereti Az Est-lapok liberális polgári körét sem. Ezért hat ebben az időben baloldalibbnak, mint amilyen valóban volt. Igazában anarchista, akinek semmi sem jó. Éles szemmel figyeli, hol talál rosszat, embertelent, csúnyát - és ahová néz, ott láthat is. És amit lát, versben fejezi ki. Nem érzelmeket fogalmaz. Alapérzelme az utálkozás, és ezt az értelem eszközeivel fejezi ki. Szabó Lőrinc az ész költője. De közben lángoló szerelmes verseket ír: egy szerelmében mindent követelő, tudatosan önző férfi szakadatlanul izzó szenvedélyét fogalmazza meg. De azért a korai versekben még néha felcsendül az idillikus hang, a természet iránti elragadtatás, olykor még az ünnepélyesség is, mint a hajdani protestáns gályarabok emlékét idéző nagy költeményben, a Testvérsiratókban. Később egyre több a lázongás, a megvetés, a reménytelen menekülni akarás. Nem szereti a várost, amelyben él, de semmi köze a faluhoz. Egy időben városellenessége miatt a népiek közel érezték magukhoz. Tévedtek: Szabó Lőrinc legurbánusabb költőink egyike, igazi nagyvárosi entellektüel, aki ott érzi rosszul magát, ahol éppen van. Lázongása merőben individualista, valójában senkihez sem tartozik, és mivel harcához sehol sem találhat társakat (mert a társakat nem tudja elviselni), tehát keresi a módot, hogy egyáltalán élni tudjon. Így jut el a kiábrándult kiegyezés törekvéséhez. Legjellemzőbb kötetében, a Különbékében ezt a kibékülő életlehetőséget keresi (1936). Individualista polgár, aki olykor a magánéletben véli megtalálni a megnyugvást; ez időben kelnek kisfiáról, a családi otthonról szóló megragadóan szép Lóci-versek.
Világnézeti magányosságából következik, hogy a politikai törekvések között sohasem tud igazán különbséget tenni. És amikor a német fasizmus megerősödik, azt hiszi, ez hozhat megoldást a társadalmi problémákra. Amikor pedig a Felvidék és Erdély visszacsatolásakor behívják katonának, fellángol benne a nacionalizmus, és azt képzeli - mint oly sokan akkor -, hogy Magyarország német fasiszta pártfogás mellett afféle közép-európai nagyhatalom lehet: észre sem véve, hogy az imperialista szándékú Magyarország valójában gyarmata lesz a féktelen német imperializmusnak. Így sodródott világnézeti talajtalansága folytán Szabó Lőrinc a magyar középosztály jelentékeny részével együtt a fasizmusba. A felszabadulás után jó időre volt szüksége, hogy magához térjen. Az új irodalompolitika tudta, milyen nagy költő, és időt, módot adott magára találásához. Világnézetileg ugyanúgy nem azonosult soha az új világgal, mint ahogy idegen volt a régiben is. De újrakezdhette. És a kezdeteknél kezdte, megírva élete egyik főművét: saját útjának lírai ábrázolását a kisgyermekkortól, az emlékektől az emberré érésig. Ezzel, a Tücsökzenével lépett vissza az irodalomba, hogy ezután példátlanul gazdag műfordítói tevékenységet fejtsen ki. Új verseinek hangja egyre szelídebben szomorú. És végül következett egy nagy gyászélmény: meghalt egy asszony, akihez huszonöt évnyi szerelem fűzte. Az ő emlékére írta meg A huszonhatodik év című szonettciklust, amely talán a legszebb, legszívhezszólóbb alkotás Szabó Lőrinc egész gazdag életművében. Itt a gyász feloldja a ridegséget; a szomorúság remekműve ez. Végső könyve volt, megjelenésekor (1957) már maga is súlyos beteg volt, nemsokára meg is halt. Élete végső évében megkapta a Kossuth-díjat. Jól ismertük hibáit, bűneit, de megbecsültük benne a nagy költőt. Mert az volt. Ha világnézetileg biztosabb talajon áll, ha emberségesebb, ő lehetett volna a közelmúlt évtizedek legnagyobb magyar költője. A tehetsége megvolt hozzá. Csak az erkölcsi alap hiányzott. Így csak a század egyik nagy költője lett a legnagyobbak mögött.
Utassy József 1941. március 23-án született Ózdon. Élete első 14 évét Bükkszenterzsébeten töltötte. Édesapja, Utassy József az ózdi vasgyárban, bányákban dolgozott segédmunkásként, közben három évet Németországban volt mezőgazdasági munkás. Fia születése után behívták katonának, a doni visszavonuláskor szerzett sérülésébe halt bele. Édesanyja Kiss Margit, egy évet ő is dolgozott Németországban. Megözvegyülve Kovách Ferenc cipész lett a társa, fiának nevelőapja.
1955–1959 között az egri Dobó István Gimnáziumba járt, reálosztályban érettségizett. Az ELTE BTK magyar–népművelés szakpárját 1961–1967 között végezte el. Közben egy fél évig a borsodnádasdi hengerműben dolgozott. A végzés után néhány hónapig könyvtáros volt, majd 1972-ig nevelőtanár lett egy szakmunkásképző intézet kollégiumában. Azóta szabadfoglalkozású író volt. 1968-ban megnősült, felesége Horváth Erzsébet, aki ugyancsak bölcsészkart végzett. Tanárként, majd iskolaigazgatóként dolgozott. Egy fiuk született, József (1969–1989), aki gyógyíthatatlan betegségben hunyt el.
Diáklapok után első versei 1965 decemberében jelentek meg a Kortársban. Ez időben szerveződött a bölcsészkaron a Kilencek költőcsoportja. Antológiájuk, az Elérhetetlen föld Juhász Ferenc, Kormos István, Nagy László, Váci Mihály ajánlásával sem jelenhetett meg, magánkiadásban sem. Végül az Írószövetség elnöke, Darvas József tette lehetővé a kiadást. 1969 karácsonyára jelent meg Nagy László ajánlásával a kötet. Pár héttel korábbi Utassy József első önálló verseskönyve, a Tüzem, lobogóm!, amely – akárcsak az antológia – komoly sikert aratott a fiatalok körében, ugyanakkor felkeltette a hatalom gyanakvását a versekben megnyilvánuló társadalomkritika, a Petőfit idéző szabadságvágy és indulat.
Második kötetének – Csillagok árvája (1977) – azért kellett évekig hevernie a kiadóban, mert számos verset ki akartak vele hagyatni, s ő ebbe nem egyezett bele. A megpróbáltatások súlyos idegbetegséget idéztek elő, hatásuk hosszú évekig tartott. Ezt idézi fel a Kálvária-ének (1995). A nyolcvanas évektől folyamatosan kiadták felnőtt- és gyermekvers-köteteit, köztük 1984-ben, 1988-ban és 2001-ben összegyűjtött verseit. A hetvenes évektől többször járt Bulgáriában. Tanulta a nyelvet, költőket fordított. A Kilencek önszerveződésű csoportja 1969 után nem bomlott fel, bár kibontakozásukat gátolta az irodalompolitika. 1982-ben és 1994-ben – azonos címmel – újabb antológiáik jelentek meg.
2005 óta élt Zala megyében, Rédicsen, ahol súlyos betegségéből felépülve még öt alkotó év adatott meg neki. Visszatért életkedvének köszönhetően két önálló kötete jelent meg ebben az időszakában Farkasordító és Ezüst rablánc címmel. Sőt, író-olvasó találkozókon vett részt, pódiumműsort szerkesztett a verseiből, amelyet a környező városokban, településeken adtak elő. Munkásságát 2008-ban Kossuth-díjjal ismerték el, 2009-ben Bethlen Gábor-díjat kapott a Kilencek költői csoportjával együtt.
1974 óta tartó betegsége ellenére megkerülhetetlen lírai életművet hozott létre, amelyet az egyetemes magyar irodalom és az olvasóközönség egyaránt kiemelkedő értéknek tekint. Az utóbbi időben kiújult súlyos betegsége megtörte az életerejét, 69 éves korában távozott közülünk.
Vannak merőben érthetetlen jelenségek az irodalomtörténetben; így nem lehet sehogyan sem magyarázni, hogy Ábrányi Emil hogyan maradt ki a köztudatból. Hosszú éveken keresztül ő volt a legnépszerűbb költő, az ifjúság lelkesedett érte, neve és életműve jelentette a haladást, a nagyvilágiasságot a provincializmussal szemben, ő volt a testet öltött franciás szellem, ő volt a forradalmi emlékek őrzője; mindehhez briliáns formaművész, igazi jó költő. Szó sincs róla, nem tartozik a legnagyobbak közé, de számos, nála sokkal jelentéktelenebb költő emléke és műve maradt meg az irodalmi köztudatban. Ábrányi Emilről pedig legföljebb azt szokták tudni, hogy a legkitűnőbb műfordítók egyike volt, az ő tolmácsolásában játsszák nálunk Rostand műveit (Cyrano de Bergerac, Sasfiók), de arra senki se gondol, hogy Ábrányi legalább olyan jó költő volt, mint a hasonlóképpen nem legelsők közé tartozó Rostand; és talán van, aki megjegyezte, hogy Byron főműveit, a Don Juant meg a Manfrédot is az ő fordításában olvasta.
Adjunk némi kis elégtételt ezért az igazságtalanságért: idézzük fel alakját és költészetét.
A szentgyörgyábrányi Eördögh család ama nemesi famíliák közé tartozott, amelyek a felvilágosodás óta ápolták a haladás szellemét. Aki közülük az irodalom vagy a művészet terére lépett, az ősi birtok után Ábrányinak nevezte magát. Volt például 1848-ban egy Ábrányi Emil nevű költő és újságíró, aki a legforradalmibb szellemek közé tartozott, rövid életművében egyesítette Victor Hugo színes romantikáját Petőfi népiességével, a forradalom idején fontos politikai és publicisztikai szerepe volt, s a bukás után csak azért mellőzték elfogatását, mert tüdőbajjal haldoklott, s nemsokára meg is halt.
Ennek a forradalmár Ábrányi Emilnek volt egy öccse, Ábrányi Kornél, aki zeneesztéta volt, harcolt az akkori legmodernebb muzsikáért, Lisztért, Wagnerért, Berliozért; kutatta a magyar zenei élet múltját, felismerte a népzene jelentőségét, és fontos szerepe volt a Zeneakadémia megteremtésében.
Ennek az Ábrányi Kornélnak a fia volt Ábrányi Emil, a költő.
Ifjúságát a szentgyörgyábrányi családi birtokon töltötte. Ott kezdett olvasni, tanulni. Ebben a családban természetes volt, hogy a gyerekek már tudtak franciául, hamar megtanultak németül, magukba szívták a nemesurak latinját, de ugyanakkor a felvilágosodás és a forradalom iránti lelkesedést is. Nem is volt olyan nehéz idővel angolul is megtanulni, hogy Voltaire, Hugo, Goethe és Schiller mellé Byront és Shelleyt is olvassa az ifjúember.
A kamaszkorú Ábrányi Emilt elragadta Victor Hugo és Byron forradalmat idéző romantikája. És úgy nőtt fel, hogy példaképnek tudta az ifjan meghalt forradalmár nagybácsit, az idősebb Ábrányi Emilt.
Gimnáziumba Pestre került, a piaristákhoz. A piarista gimnázium kitűnő iskola volt, és Ábrányi kitűnő tanuló. De a paptanárok vallásossága eleve idegen maradt tőle. Az ő legendavilága Danton és Robespierre, Petőfi és Kossuth volt.
Tizenhat éves, amikor első verse megjelent. 1867 volt; a kiegyezés éve, ő pedig a forradalmakról írt verseket. Azonnal feltűnt. Szinte minden újság és folyóirat, amely nem volt kifejezetten klerikális vagy politikailag egyértelműen reakciós, kért tőle verseket. Később alkalma nyílt nagyobb utazásokra Európa nyugati tájain. És akkor kiderült, hogy igen jó útirajzíró. Kóbor levelek című tárcasorozata bizonyítja, milyen jó megfigyelő, és milyen színesen tud prózát is írni.
A hetvenes évektől fogva újságíró, a nyolcvanas évektől képviselő. A parlamentben mindvégig ellenzéki volt, aki megpróbálta negyvennyolc forradalmi emlékeit életben tartani.
Verselése pedig szakadatlanul fejlődött. A magyar verselés egyik legnagyobb formaművésze. Kosztolányi is elragadtatottan ír később Ábrányi művészi verseléséről. Az ihletet elsősorban Victor Hugótól kapta. Van is benne valami hugói: a szüntelen pátosz, a nagy, emberséges eszmék iránti elragadtatás; a nagy emberi példák tisztelete, a magalkuvás nélküli becsület ünneplése, a mámoros hazafiság, amely nem irányul más népek boldogulása ellen.
Ez a morális magatartás már fiatal korában kialakult benne, de a múló évtizedek folyamán egyre elmélyültebb lesz.
Kétségtelen: van benne sok szónokias, sőt teátrális. A versek - akárcsak Hugónál - néha elnyúlnak: Ábrányi nem tud szabadulni saját szavainak zengő szépségétől. De az is igaz, hogy sok verse olyan igazán szavalásra való, hogy se hivatásos színészek, se műkedvelők nem tudtak ellenállni neki. Évtizedeken keresztül országszerte szavalták az Ábrányi-költeményeket.
Persze igaz, hogy nem volt modern költő. Formavilága és kifejezéskészlete romantikához kötötte, ő volt a Vörösmarty-típusú romantika végső jelentékeny alakja. Eszményítette Petőfit, de semmi köze sem volt a népiességhez. Politikailag haladóbb volt Reviczkyéknél, de Reviczky vagy éppen Komjáthy modernebb költő volt. A politikai maradiság semmit sem tudott kezdeni vele, mert történelmi eszménye a francia forradalom volt. A haladók semmit sem tudtak kezdeni vele, mert művészi eszménye a romantika volt.
Pedig a haladás oldaláról mindenki szerette. Kiss József nagyra tartotta, és szerette, ha versei A Hétben jelennek meg. A fiatal Ady öt kérte fel, hogy első verseskönyvéhez előszót írjon. A Nyugat költői és kritikusai emberileg-művészileg nagyra becsülték. Mégis: abban a pillanatban, amikor a Nyugat megindult, ő valójában kiesett az irodalomból. Ezt nem lehetett azonnal észrevenni, hiszen Kosztolányi elragadtatott szavakkal jellemezte, Schöpflin Aladár jelentékeny költőnek mondotta. De művészi kapcsolata nem volt a Nyugattal. A Nyugat ellenfeleivel meg éppen nem volt kapcsolata, azoktól világnézete választotta el.
De még sokáig élt a szavalópódiumokon. Csak szerepe nem volt az új irodalomban. A proletárforradalomtól pedig idegen volt. Nem állt az ellenforradalom oldalán, ezt alkatánál, világnézeténél fogva nem tehette, de nem állt a forradalom oldalán sem.
Talán maga sem vette észre, hogy már nincs jelen az irodalomban, de azt bizonnyal érezte, hogy nincs jelen a történelemben. Még megérte az ellenforradalom győzelmét, de erre már sehogyan sem válaszolt: a következő évben, hatvankilenc éves korában meghalt.
Egyáltalán nem volt utóélete. Az ellenforradalomnak nem kellett a világéletében forradalmi eszményekért küzdő költő. A haladóknak már nem kellett a polgári forradalom elkésett szószólója. A Nyugatnak nem kellett a Victor Hugo romantikájánál tartó formaművész. A nacionalistáknak nem kellett a franciákért lelkesedő politikus. Így homályosodott el az emléke már halálos ágyánál.
De mégis megmaradt a nagy műfordító. Vannak művek, amelyeket el sem tudunk képzelni másképpen, mint az ő szavaival.
És maradt egy nagy költői öröksége, amelyet régóta senki sem olvas, senki sem idéz. Kár érte. Nem tartozott a legnagyobbak közé, de az Ady előtti kor egyik legjobb és nagyon rokonszenves költője volt, akinek nyelvi gazdagsága és formai szépsége indokolttá tenné, hogy végre újra felfedezzük, indokolt lenne, hogy Ábrányi Emil elfoglalja helyét költészetünk történetében.
Forrás: Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka
A müncheni Nord Friedhof (Északi temető) egyik csendes, gondozott parcellájában a kissé már megkopott, de még mindig méltóságteljes márványlap immár 42 éve hirdeti, hogy itt nyugszik „az utolsó magyar óriások egyike“. Idegen földben alussza örök álmát, mert a száműzetéséből már nem térhetett haza. Pedig úgy szeretett volna hazamenni, ahogy azt Könyörgés akácvirágért c. költeményében megénekelte.
1968. május 20-án hullott ki kezéből a toll. A síremléket egy évvel halála után, 1969-ben közadakozásból emeltették „a nemzet hű fiai“, amint ezt a kőbe vésett felirat is megörökítette. Egy kései tisztelőjének köszönhetően mindig friss virág jelzi, hogy még van, ki önfeláldozó harcát nem felejti.
Hogy ki volt Marschalkó Lajos, amíg élt, és ki lesz továbbra is, hogy most már a Magyar Parnasszuson pihen? E kérdésre nem könnyű válaszolni. Fizikai élete után pontot tehetett a halál, de szelleme még évtizedek múlva is kísérteni fogja azokat, akiket e klasszikussá vált kifejezéssel bélyegzett meg: Világhódítók.
És persze kísérteni fogja a mi nemzeti oldalunk azon gyászvitézeit is, akik nevének hallatára még ma is összerezzennek, vagy lekicsinylően legyintenek, hogy saját gyávaságukat és tehetségtelenségüket palástolják.
Sokan voltak, akik – míg élt – a kenyerétől a becsületéig mindent el akartak venni, mert egyet nem tudtak soha: a talentumát.
Gyűlölték és irigyelték, mert ő volt az első – megelőzve a COMMON SENSE és a THE CROSS AND THE FLAG cikkíróit – aki meg merte írni, hogy Dachauban senkit sem gázosítottak el, legfeljebb arzénes kenyérrel mérgeztek meg 1045 német katonát – a háború után...
Álljon itt örök figyelmeztetésül, harcostársának és barátjának, Fiala Ferencnek róla írt nekrológja, ami annak idején a Hídfő 1968. június 10. számában jelent meg:
„Elment – nincs többé
Mécs László ebben foglalta össze költői hivatását: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld“. Sík Sándor pedig ebbe: „A testvéreknek, akik az éjben járnak, az Isten küldött szentjánosbogárnak“. Amikor Prohászka Ottokár a ravatalán feküdt, akkor Bangha Béla ezt írta a Nemzeti Újságba:
„Lobogó láng, utolsót lobbantál! Tűz – ki melegítettél, Fény – ki világoskodtál, Segítő Kar – mely lehajoltál hozzánk, Égbe nyúló Mutatóujj, Világító tornya a tébolygó lelkeknek, Isten nagy papja, aki prófétája voltál nemzetednek, Mózese a sivatagba tévedt modern világnak!
Könnybe vész előttünk a világ, amikor e szót leírjuk: Prohászka Ottokár nincs többé! Elment! A test elesett, a lélek kiszabadult! Kiszabadult s minket itt hagyott. Csak azt tudjuk a gyász bénító fájdalmában, hogy borzasztó, amit vesztettünk. Szegényebbek lettünk, végtelenül szegényebbek, mint aminők tegnap voltunk.
Elment a nagy igehirdető! Elment a nagy vigasztaló! Elment a nagy életrekeltő!
Elment s az űrt, melyet visszahagyott, nem fogja pótolni tán száz évig senki. Tegnap még a miénk volt, s mint minden megszokottat, őt is úgy vettük, mint ami van, s nem is lehetne, hogy ne legyen. Ma érezzük csak, mennyivel szürkébb lett a magyar glóbusz nélküle. Tegnap ismét hatalmas darabbal lett kisebb Magyarország. Nem területet vesztettünk, hanem lelki nagyságot. Termete ma már a ravatalon fekszik, de a nagy halott lelke a halálban is zúgó szélvészként beszél.”
Szóról szóra elmondhatjuk, leírhatjuk mindezt Marschalkó Lajos ravatalánál is. Ő nemcsak rózsákat oltogatott vadócba, ő nemcsak csendes nyári esték virágillatos mézdús világának szentjánosbogárnyi fénye volt, hanem lobogó láng, egeket átszelő üstökös, fergeteges fekete éjszakákat mennydörgéssel átvilágító villámlás. Sínai puszták kietlenségében bolyongók eligazító fényoszlopa.
Amikor az olajtengereket s gázóceánokat rejtő föld mélye szétrepeszti a felette ívelő, leszorító földkéreg millió és millió mázsás mennyezetét s őserővel tör fel ez a belső feszültség, ez az energiagazdagság, akkor csap fel az egekig oly elementáris tűzoszlop, mely bevilágítja a kitörés környékét, tíz-húsz-száz kilométeres körzetben. Ez volt Marschalkó Lajos, az író, a zsurnaliszta, a költő; a keresztény magyar nemzeti érzés energiaóceánját hordozta szívében, eszében, s e belső energia feszülése robbant ki egekig felcsapó lángokban - az írásaiban. S most ez a lobogó láng is ellobbant, kialudt.
S ahol a fáklya kialszik, ott mindig sötétség marad vissza. Ez a fény törvénye: utána csak árny marad. Reméljük, hogy lesznek Marschalkó Lajos után is világító fényeink, vezető csillagaink, de ilyen fényóriás nem támad egyhamar a nemzeti magyar táborban.
Nem tudom, hogy véletlenség-e az, vagy végzés, hogy éppen egy akácfa tövébe került sírja. Ez az akácfa pár nap múlva édes, bódító, fehér virágözönbe fog öltözködni. Én csak arra kérem ezt az akácfapompát, hogy vigye el, küldje el a szelek szárnyán a hajdúsági, a debreceni, a szatmári, a kunsági, a Duna-Tisza közi magyar akácoknak a síró üzenetet, hogy Marschalkó Lajost ne várják már élve haza, itt szakadt meg a szíve a bajor akácok alatt, itt szórják le rá a bajor akácok édes-mézes illatukat, itt fogják akácvirághullás idején fehér szirom leplükkel betakarni.
Marschalkó Lajos szíve testvéri kitárulással ölelte magához mindazt, aki és ami magyar volt. A nagy próféta-elődje, a poeta laureatus, Ady Endre megírta keserű perceiben „Az undor óráiban“ című vádló versét:
Gőgös undorral volna jó Nézni, hogyan kerül zátonyra Kalózok kezén martalékul egy gyönge, bordás, rossz hajó.
Itt voltunk: voltak vészjelek! Sopánkodtunk, sírtunk, dühöngtünk, Bűnös, gyáva hajó, tűrd most már, Hogy mozi-képként nézzelek!!!
Marschalkó Lajos nem vádolt, csak világított, lobogott, gyújtott, ihletett, utat mutatott. Ady Endre megírta a „Rég halottak pusztája“ és a „Haláltó fölött“ című verseit is:
Napverte pusztán, lila ég alatt Lángol a vörhenyes homok. Egy óriás, tüzes kemence A puszta.
Ez a puszta a rég-halottaké, S készek a hűs ravatalok. Jaj annak, jaj, – aki megtudja, Hogy halott! Hogy már rég halott, Hogy már rég halott, rég halott...
A haláltó fölött kerengünk Szép, bátor, büszke madarak.
Hiába minden, mind elveszünk, Húz a haláltó: elveszünk. Hiába lelkünk, … lángolásunk, Szerelmünk, jóságunk, eszünk, Erőt mi rajta nem veszünk.
Marschalkó Lajos is látta a magyar lelkek kiégett pusztáját, látta az élve is már halott magyar szíveket, de ő e homokba lobogó lelke ki nem apadó gazdagságának magvait szórta, az élve is halott magyar szívekbe pedig a pátriárka reménytelenség ellenében is reménykedő lelki erejével záporozta a halott-támasztás tűzesőjét. Őrzök egy postai levelezőlapot, amelyen egy magyar írástudó sok keserű csalódása után azt írta, hogy ezt az emigrációt szemen kell köpni. Marschalkó Lajos erősebb volt: látta ő is az emberi hibákat, aljasságokat, harcolt is ellenük, vagdalkozott is, de azért nem köpködött. Egy másik vátesz elborult dühében toporzékolva mondogatta, hogy hazamegyek, s a Kossuth Rádióban fogom leleplezni ezt az emigrációt. Marschalkó Lajos erre csendben csak azt mondotta: ezt nem lett volna szabad még kísértéseid óráiban sem az ajkadra venni. S amikor egy magyar vátesz felriasztotta a hipnotizáló kígyó elszendergő áldozatait, ezt a szerencsétlen nyugati világot, hogy vigyázzatok, mert nálatok is bebádogoznak minden ablakot, akkor Marschalkó Lajos már tíz éve síró dühvel, prófétai lángolással, a tíz körmével rohant ablaktól ablakig, hogy letépje, leszaggassa e sátáni börtönrácsot a szabad világ lelkének ablakairól.
S most, lobogó láng, utolsót lobbantál. Száguldó magyar üstökös, elnyelt a világűr mérhetetlen mélysége. Mennydörgő villámunk, kiapadt az Élet Urától feltöltött battériád. Sziporkázó, suhogó, dübörgő őskutak fényoszlopai visszazuhantak a minden energia ősforrásába, az Istenbe. Marschalkó Lajos, a Mindenható, aki téged a magyarságnak ajándékozott és küldött, örök végzéseként visszahívott 65-ik évedben magához, az anyagi lét ősformájához, az ős-energiába. Hajdúsági fehér akácok poétája, ledűltél az akácméz fehér lombja alá. A kiégett, napverte puszták homokjába, az élve is haláltavakká vált magyar szívekbe 25 évig fáradhatatlanul szórtad a magyar honszeretetet termő magvait. Pihenj békében, míg mi is meg nem térünk melléd. Krisztus Urunk szent szívére.“
Azóta, hogy az utolsó óriások egyike végső pihenőre tért, sok víz lefolyt a Dunán. Már régen megtértek mellé a többiek is, míg végül oda jutottunk, hogy szinte csak törpék lakják a világot. Ők ripacskodnak a rádiókból és tévékből, az ő „műveiktől“ roskadoznak a könyvespolcok, ők mondják meg, hogy mi a jó és mi a rossz, és nincs senki, aki végre újra az asztalra csapjon: eddig, és ne tovább!
Marschalkó Lajos előre látott sok mindent, de most, lenézve a messzeségből korunk Magyarországára, biztosan elcsodálkozna. Nemzetünk legkitűnőbb fiait gyávaságból még mindig, szinte naponta megtagadjuk, sőt gyalázzuk a hazánkat rágó hiénákkal vállvetve. Halottainkat még hatvanöt év után sem mertük eltemetni. Röhögve szemünkbe vágják, hogy „kihaló faj vagytok!“, és milyen igazuk van. Az óriásaink sorra kihaltak, és a törpék uralják a világot.
Marschalkó Lajosra is érvényesek egy másik elfelejtett vátesz, Sértő Kálmán szintén felejtésre ítélt költeményének sorai:
„Ha feltámadna, ma már nyilván, Szemügyre venné, sokat, őket, Dörögne, zúgna, villámolna, Túl zengne seregnyi költőket.
Százezer Istent megtagadna, Amilyen lélek, vihardallal, Egész világnak nekimenne A magyarért a magyarral...“
A Kárpát-medence a magyar honfoglalás előtt. Eurázsiában csak két olyan síkság van, amely mindig bő terméssel jutalmazza meg az ember fáradtságos munkáját: az egyik Mezopotámia, a másik a Magyar Alföld, illetve a Kárpát-medence. Amíg azonban Mezopotámiában a mezőgazdálkodás csak öntözéssel lehetséges, addig a Kárpát-medence éghajlataöntözés nélkül is a legmegfelelőbb az emberi megtelepedésre. A környező területhez képest más éghajlati vidékek növényei is megteremnek itt és jó termést hoznak. A Kárpát-medencében egymás mellett nő meg a déli származású búza és árpa, az amerikai meleg égövben kinemesített kukorica, a nedves és hideg égövhöz szokott rozs és burgonya, a Perzsia tájairól származó kajszi és az őszibarack, a közép-ázsiai dinnye, a szubtrópusi paprika és a belső-ázsiai szőlő. A Kárpát-medence síkságaival, hegyeivel és folyóival "tejjel-mézzel folyó Kánaán", ahol a történelem folyamán soha éhínség nem volt.
A Kárpát-medence furcsa véletlen révén a hun-avar-magyar honfoglalásig egyetlen jelentős népnek sem vált hazájává. A kőkori-, réz- és bronzkori európában mindenütt megtelepedett autochton őslakosság mellett nem telepedtek itt meg a koravaskori hallastattiak és a késő-vaskori kelták. A mintegy 400 évig tartó római megszállás után a IV. század végén - névleg 395 után - eltávoztak innen a római legionáriusok, a kereskedők és a földbirtokosok, majd átvonultak a langobardok, a szkírek, a gótok, a vandálok, a gepidák, a herulok és más "barbár" népek. Otthonra itt először a IV. század végén bejött hunok és az 568-ban, majd utána több hullámban beérkezett avarok találtak, akik e területről soha el nem távoztak, őket senki ki nem űzte. Miután Nagy Károly hadai több hadjáratban legyőzték az avarokat, a dunántúli területet a frank birodalomhoz csatolták. A Duna vonalától északra fekvő kisalföldi és felvidéki részekre morva földbirtokosok érkeztek, a Nyitráról elűzött Pribina morva herceg pedig a Dunántúlon kapott hűbérbirtokot. A IX. század végén a Kárpát-medencébe érkező magyarok három politikai képződménnyel találták magukat szembe: Erdélyben és az Alföld kis részén bolgárok tartózkodtak, akik főleg a az erdélyi sóbányákat őrizték. A Kárpát-medence északnyugati területére morva birtokok nyúltak be, a Dunántul, pedig a frank birodalom keleti nyúlványához tartozott. Mindegyik politikai berendezkedés központja (Pliszka-Preszláv, Velehrad és Regensburg) a Kárpát-medencén kívül esett. A Kárpát-medence a magyarok bejövetelekor két különbözően fejlett részre oszlott: a Dunántúlra és az attól keletre fekvő részekre. A magyarságnak minden itt maradt politikai, etnikai, vallási és gazdasági megosztottságot fel kellett számolni.
- A honfoglalók lélekszáma. Őseink "rétegzett" társadalomban éltek, ami azt jelenti, hogy a vezető réteg és a köznép között volt olyan szabadnak nevezett középréteg, - a vezérek és a nemzetségfők katonai kísérete - amelynek lélekszáma a törzsök és nemzetségfők előkelő családtagjainál jóval nagyobb, de a köznépnél kisebb volt. Az átlagosan 5 fős családhoz 20 főnyi társult szolgaréteggel (fegyverhordozókkal, fegyverkovácsokkal, kézműiparosokkal és parasztokkal stb.) is kell számolnunk. E számítás szerint egy-egy 35-40 nemzetségből álló törzshöz 50 ezernyi ember tartozott (egy nagycsaládhoz átlagosan 28 embert, egy nemzetséghez pedig 1100 embert számítunk). Mivel a magyarok hét törzséhez "törzs" nagyságban hozzá vehetjük a 894-ben magyarokhoz szegődött 3 kabar "csoportot", így a honfoglaláskor 10 törzsnyi emberrel számolhatunk. E számítások alapján a honfoglaló magyarok lélekszáma 500 000 körüli lehetett. Ezen ma általánosan elfogadott lélekszám-számítás mellett Bartucz Lajos, László Gyula és Kiszely István Túri-Kováts Attila pedig a nagycsaládos faluszerkezetből kiindulva honfoglalóink lélekszámát 570 000-re tette. antropológiai, régészeti, topográfiai és demográfiai számításai alapján a honfoglalók lélekszámát 400-450 000 körülire becsülte,
A 870-ből származó perzsa hagyomány szerint "a magyarok a türkök egyik fajtája. Főnökük a künde, aki 20 ezer lovassal vonult ki". A 20 000-es szám azonban csak afféle középkori közhely volt, talán csak annyit jelentett, hogy "nagyon sok", hiszen húszezer halottja volt a győztes bolgár seregnek, húszezer ember halt meg 899 szeptember 24-én Itáliában a Brenta melletti csatában, húszezer főből állott Ottó király német serege a magyarok ellen a 855-ös augsburgi csatában, 568-ban húszezer volt a türkök elől menekülő avarok száma, Eubiotosz görög királynak húszezer fős serege volt, II. Fülöp király a szkíták elleni harcban húszezer embert és húszezer lovat zsákmányolt és a khoraszáni emír húszezer muszlim élén indult hadjáratra stb.
- A hét magyar törzs. A honfoglalók törzsszövetségének (hetumogernek) neve mai kiejtéssel "hétmagyar" volt. A honfoglalás korának kortárs írója, a Bíborbanszületett Konsztantín császár De administrando imperio című műve 40. fejezetében pontos leírást kapunk a magyar törzsekről. A vezértörzs, Árpád törzse a Megyer, a többi: Nyék, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi. (A Kürt és Gyarmat összevonása ideglenes és katonai célú lehetett). Ugyancsak Konsztantín "nyolcadik" törzsnek a kabarokat (kavarokat) említi munkája 39. fejezetében kiegészítve azzal, hogy a kabarok további három törzsre oszlanak (ezek talán a következők voltak: Varsány, Tárkony vagy Káliz és Székely).
A törzsek elhelyezkedésére sok nézet ismert, ezek alapján a törzseknek a Kárpát-medencébe való bevonulását a következőképpen vázolhatjuk: a bevonulást feltehetően a Keszi törzs kezdte a Vereckei szoroson át, biztosítva az utat a Duna-Tisza közére és a Maros-Körösök vidékén telepedett le; őrhelyei az Ipoly és a Sajó között szűk folyosót teremtett a további bevonulók számára. Őket a Kér elit csapatai követték, amelynek őrhelyei valamivel beljebb és északkeletebbre voltak, végül a Rába környékén telepedtek le. A Tarján törzs a Dunától északra és északkeletre lelt magának szálláshelyet. A Nyék a Csepel-szigetnél kelt át a Dunán és a Dunántúl északkeleti szélét átszelve a Csallóköz irányába vonult, feltehetően a Temesközben telepedett le. A Duna északi partján az egyébként ekkor erős Kürt-Gyarmat Huba vezér törzse vonult fel és feltehetően a Duna-Tisza között talált magának szállást. (A Dunántúl elfoglalása a Kürt és Keszi törzsek érdeme). Az Itáliából visszatérő Jenő törzsbeliek szintén számos őshelyet létesítettek Dunántúlon és feltehetően a Körösöktől északra leltek otthonra. A vezértörzs, Árpád fejedelem törzse a Megyer a Dunántúl északi részében (Fejér, Tolna és Veszprém megyékben) talált végleges szálláshelyet. (A Veszprém felé irányuló akció a Kér és Megyer törzs együttes manővere). A kazároknak vagy kozároknak nevezett kabarok (kavarok) a Dél-Dunántúlon (a későbbi Somogy-Baranya megyékben) telepedtek le. Figyelemreméltó tény, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarság a helybenlakók települései mellé, azokat mintegy kiegészítve és nem rájuk települt.
A hét vezér (Álmos, Előd, Kond, Ond, Tas, Huba és Töhötöm [Tétény]) Anonymusnál a következő: 1. Előd fia Álmos, majd halála után Árpád székhelyét Anonymus Székesfehérvár helyett a Csepel-szigetre helyezte; 2. Előd és fia Szabolcs a Vértes és Fertő környén telepedett le; 3. Ete apja Ond szállásterülete Csongrádban; 4. Kündü (Kend) és fia Kurszán Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében telepedett le; 5. Tas és fia Lél szálláshelye a Bodrog környékén; 6. Huba szállásterülete a Nyitra környékén és 7. Tuhutum (Tétény) fia szállásterülete a mai Pest megyében volt.(A XIV. századi Képes Krónika vezérlistája: Árpád, Szabolcs, Gyula, Künd, Lél, Vérbulcsu és Örs). Itt meg kell jegyezni, hogy a Bíborbanszületett Konsztantín császár által leírt és ma egyetlen hitelesnek elfogadott törzslista nem állítható párhuzamba Anonymus vezérlistájával.
- A "kalandozásokról". A "kalandozások kora" a X. századi történelmünk első kétharmadának megcsontosodott elnevezése. Azokat a IX-X. századi hadjáratokat, amelyek nem közvetlenül a Kárpát-medence elfoglalásával függnek össze, nevezik "kalandozó" vagy még pejoratívabb jelzővel "zsákmányszerző" portyáknak. A "kalandozás" fogalma a reformkorban született, amikor úgy vélték, hogy a kalandozók a magyar nemzet bajnokai voltak, akiket fegyveres portyázásokra a harci dicsőség utáni vágy, az ősi magyar "virtus" és a bátor lelkialkat késztetett. A katonai hadjáratokat lényegében fegyveres hétvégi kalandos kirándulásoknak nevezték és büszkén hirdették, hogy a kalandozások miatt egész Európa évtizedeken keresztül rettegett a magyaroktól. Ezzel szemben ma már tudjuk, hogy a magyarok már 836-838-tól kezdődően még levédiai, majd etelközi szálláshelyükön rendszeresen vezettek hadjáratokat a négy világtáj irányába; a kazárok, a besenyők, a makedónok, a bizánciak, a morvák és az oroszok ellen. Az új hazában ezek az akciók az új haza megvédésére, otthonuk biztonságának növelésére, a szomszédok megismerésére és gyengítésére irányuló jól átgondolt külpolitika részei voltak. A dél és észak felöl letelepült délszlávok, bolgárok, besenyők, oroszok, lengyelek és csehek ellen védték az új hazát. Fontos tény, hogy egyetlen nyugatra irányuló katonai megmozdulás sem volt az egész magyar törzsszövetség közös vállalkozása, sőt többnyire még törzsi vállalkozásnak sem mondható. A "kalandozó" magyarok harci sikereiben döntő szerepet játszott a magyarok harcmodora, gyorsasága, a nagy távolságból is célba találó nyílzápora és a színlelt meneküléshez kötött harci cselei. Amikor pedig kisebb csoportok "látogattak" Itália és a germán világ felé, céljuk e világ megismerése volt. Sohasem akartak aranyra és ezüstre szert tenni, hiszen Európa ezüst- és arany készletének jelentős része a Kárpát-medencében volt. Pénzre sem volt szükségük, hiszen aranyért és ezüstért bartel kereskedelem révén minden szükséges árut (brokátot, selymet, szőnyeget, stb.) bőven kaphattak. Ha jutottak is pénzhez, azt átfúrva dísznek csizmájukra és ruhájukra varrták.
E kirándulásoknak volt társadalmi oka is; a lovasból ugyanis sohasem lesz paraszt, hanem katonává válik. A katonává vált lovasok hihetetlen harci tudásukat odahaza nem tudták kamatoztatni, így többnyire maguk szervezte csapatokban ellenségeket "hoztak létre", hogy tudásukat hasznosítsák. Stratégiailag a zálog sikere az is volt, hogy a szétesett Európát ebben az időben belső feszültségek és helyi háborúk osztották meg. Amúgy a harcos népek "kalandozásai" Európában általános jelenségnek számítottak ebben az időben ezért természetes hogy amíg Észak-Itáliában a freisingi litániában ezt olvassuk: "Az idegenek betöréseitől ments meg minket Uram!" vagy a modenai lakosok 900-ban így imádkoztak Szent Geminianushoz: "A magyarok nyilaitól ments meg Uram, minket!", a franciák fohásza a normannok (vikingek), az ibériaiaké a szaracénok, más népeké pedig más harcos népektől való menekülés ügyében szólt. A magyarok európai megismerési útvonalát a történelem jól ismeri, ez már nem őstörténet, hanem történelem. Nyugat-Európa 955-ben Augsburgnál állította meg a kalandozó magyarokat. Európa kiismerte a magyarok harcmodorát és a könnyűlovasságot mindenütt magyar mintára szervezték meg. 970-ig a magyarok hadjárataikat a merseburgi vereség után már csak a Balkán felé irányították. Géza ekkor már világosan látta, hogy a kalandozások a megtelepült magyarságnak zsákutcáját jelentené és az Európával való konfrontáció helyett a békés együttműködést választotta. Ezzel megindult a magyarságnak Európába való integrálódása. Tizennyolc évvel Augsburg után Géza fejedelem már nem hadat, hanem követséget menesztett Quedlinburgba a német császárhoz, és e békés lépéssel megnyitotta az utat egy új fejlődés előtt, ami Szent István államához vezetett.
Napjaink Magyarországán az aktuális hatalom és az őt kiszolgáló média többsége által elfogadott és terjesztett hazug, hiteltelen történelemszemlélet szerint február 11-13-a körül Budapest felszabadulására, a Vörös Hadseregre, illetve a hazaárulókból álló Budai Önkéntes Ezred tagjaira kell emlékeznünk. A magyar fővárost a sokszoros szovjet-román túlerővel szemben hónapokig hősiesen védő magyar és német csapatokat kegyetlen, fasiszta gonosztevőknek, ártatlanokat Dunába lövő nyilas söpredéknek (sic!), etc. állítják be, és a rájuk emlékezőket is antiszemitának, szélsőséges fajgyűlölőknek bélyegzik; megpróbálván eltitkolni, ellehetetleníteni a méltó megemlékezést*. Az igazság az, hogy a II. világháború apokaliptikus utolsó hónapjaiban Budapest és az 1000 éves Magyar Apostoli Királyság védelmében elesett katonák önfeláldozó harca nemcsak a város és az ország, hanem a keresztény kultúra, Európa nyugati felének megmenekülését a bolsevizmustól és annak a polgári demokráciának a védelmét is jelentette egyben, amelyre a fent említett illegitim hatalom és hű „alattvalói” annyira szeretnek hivatkozni, példának tekintik… Minden magát kereszténynek, jobboldalinak, nemzeti érzelműnek, konzervatívnak, illetve a tradicionális európai értékeket magáénak valló embernek illendő emelt fejjel megemlékezni erről a világtörténelemben is páratlan jelentőségű hőstettről. A következőkben olvasható rövid tanulmányban az események megértése és a történelmi tisztánlátás érdekében megvizsgáljuk az 1944-1945-ös Budapest ostroma körüli általános hadi- és politikai helyzetet a külföld és Magyarország tekintetében.
Az 1944-es év a Tengelyhatalmak és szövetségeseik számára minden tekintetben katasztrofálisnak bizonyult: a nemzetközi pénzügyi körök-, a judeokrata- és szabadkőművesek által irányított Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió szövetsége abszolút fölénybe került, a II. világháború végkimenetele eldőlt. Az angolszász-hatalmak normandiai inváziója következtében a Német Birodalom fontos haderőket kénytelen elvonni a keleti frontról, majd a szövetségesek nyomasztó fölénye miatt a többhónapos védekező harc után feladja Franciaországot, s a Siegfried-vonal mögé húzódik. A szövetségesek előrenyomulását csak a Market Garden-hadművelet kudarca, illetve a Rajnánál kiépített védelem állítja meg. Decemberben, az ardenneki offenzíva a német haderő utolsó nagyszabású próbálkozása volt a nyugati fronton, de a súlyos üzemanyaghiány miatt kénytelenek voltak leállítani a hadműveletet. Olaszországban sem volt sokkal jobb a helyzet: Róma júniusi elfoglalása után a brit és amerikai csapatok folytatták lassú előrenyomulásukat a Pó-síkság felé. A Benito Mussolini vezette Salói Köztársaság csak árnyéka a korábbi fasiszta államnak. Mindezzel egy időben a Távol-Keleten a Japán Császárság vívja élet-halál harcát, de a hadiflotta októberi, Fülöp-szigeteknél bekövetkező katasztrofális veresége itt is eldönti a harcot. A Kamikaze-pilóták bátor önfeláldozó harca hűen tükrözi a tradicionális japán szellem erejét. Az Egyesült Államok nem is felejti el kifejezni „tiszteletét”: 1945. augusztus 6-án pusztán „kísérleti jelleggel” ledobja a világ első atombombáját a stratégiailag jelentéktelen Hirosimára, ahol ártatlan civilek tízezrei halnak meg pillanatok alatt. A következő bombát három nappal később dobják le Nagaszakira, teljessé téve ezzel a világháború sátáni bevégződését…
Európa esetében fontos megemlíteni a szövetségesek egyik legsúlyosabb háborús bűntettét: a tömeges terrorbombázásokat. A bombázásokban meghalt többszázezer (inkább millió) civil mellett az európai kultúra és a civilizáció alapjait jelentő városok sokaságát is sikerült lerombolni. Monte Cassino 1500 éves kolostorának lebombázása és a gyönyörű Drezda városának (ahol a gyújtóbombák miatt több mint 200 ezer civil lelte halálát) földdel egyenlővé tételének ideje között lángtengerben pusztult el Hamburg, Bécs, Milánó, Nürnberg, etc**.. Jellemző, hogy az angol bombázókötelékek parancsnoka, Sir Arthur „Bombázó” Harris tábornoknak Angliában ma szobra van…
A keleti fronton a Vörös Hadsereg óriási fölényével szemben a németek és szövetségesei súlyos veszteségeket szenvedve fokozatosan kiszorulnak a Szovjetunió területéről, Sztálin vörös hordái július végén megközelítik Varsót, a Kárpátok keleti vonulatait, valamint betörnek Romániába. A sorozatos vereségeknek „természetesen” meglettek a politikai következményei is: augusztus 24-én, Románia árulása miatt a front déli szakaszán válságos állapot alakul ki, 15 német hadosztályt kerítenek be. A szovjet seregek végigszáguldanak a román alföldön, betörtek a védelem nélkül maradt Dél-Erdélybe, illetve megtámadták a Szovjetunióval szemben semleges Bulgáriát, amely engedve a nyomásnak, hadat üzent Németországnak. Bulgáriával kapcsolatban megjegyzendő, hogy azonnal kommunista-barát kormányt hoztak létre, lefejezve a korábbi államvezetést (a cári családot elűzték, az arisztokrácia, az értelmiség, a polgárság és a parasztság vezető rétegeit kiirtották, bebörtönözték). Finnország volt a következő állam, amely cserbenhagyta szövetségeseit, de legalább „biztosította” a német csapatok kivonulását az országból. A Balkánon előállt krízis következtében a németek kivonultak Görögországból, és kétségbeesett védőharcot vívtak Jugoszlávia területén (soraikban a sok kis balkáni- és egyéb a szovjetekkel ellenséges nemzet fiaival együtt). Október végén a védelem nélkül maradt Délvidéken Josip Broz Tito partizánjai a háború egyik legnagyobb genocídiumát hajtották végre: óvatos becslések szerint is 35-40 ezer délvidéki magyart gyilkoltak meg***. Erdélyben a 3. Magyar Királyi Hadsereg támadása akadályozza meg az ottani német erők szovjetek általi bekerítését. A visszavonulás után nem sokkal a Vörös Hadsereg betör a magyar Alföldre, immáron létében is veszélyeztetve az 1000 éves Magyarországot. Így érkeztünk el 1944. október 15-éhez…
Sok vitát kiváltott, hogy mennyivel járt volna jobban Magyarország abban az esetben, ha sikeres lett volna a vitéz nagybányai Horthy Miklós Kormányzó és a vezérkari tisztekből álló köre (Lakatos, Bakay, Vörös, Miklós Béla, etc.) által tervezett kiugrási kísérlet. Lehet, hogy nem dőlt volna teljesen romba az ország (akkor mindent elrabolhattak volna a szovjetek), esetleg valami megmaradt volna a visszacsatolt területekből, illetve a későbbi szomszédos országokhoz hasonlóan nálunk is ún. „nemzeti kommunista” (sic!) vezetés lett volna a moszkoviták helyett. Ha ez megvalósult volna, akkor Hazánk és nemzetünk erkölcsileg soha nem látott mélységekbe süllyedt volna. Nagyjából a fentebb már említett Bulgáriához hasonló sorsunk lett volna (igazából az is történt, csak később és hosszabb ideig tartott a magyarság „kilúgozása”). És azt is tudjuk, hogy a Vörös Hadsereg ebben az esetben minimum a Rajnáig nyomult volna előre, minden bizonnyal a Szovjetunió idővel egész Európára kiterjesztette volna befolyását, és valószínűleg még napjainkban is létezne. Sztálint és a kommunistákat ismerve erről aligha lehetnek kétségeink…
Ezek a rémálmok szerencsére nem valósultak meg teljes egészében, mert a németek tudtak Horthy szándékairól, illetve se a magyar felső vezetés, se a hadsereg, és a lakosság nagy része nem volt hajlandó átállni a szovjet oldalára, bármennyire is elege volt a háború eddigi borzalmaiból. Bármilyen jó szándék is vezette Horthyt - aki a XX. század egyik legnagyobb magyar államférfija volt -, de az országot nem lehet odadobni a fiáért****. Az 1944. október 15-16-i hungarista hatalomátvétel a jogfolytonosság és az alkotmány szempontból ugyan kérdéses, de a rendkívüli helyzet legitimálta Magyarország „újonnan” felállt vezetését*****. A szovjetek által megszállt Debrecenben bábkormányként, az állam ellenében létrejött „Ideiglenes Nemzeti Kormány” - a lovagkereszttel kitüntetett dálnoki Miklós Béla tábornok elnökletével – természetesen semmiféle legitimációval nem rendelkezett, így az általa hozott törvények, rendelkezések mind semmisnek tekinthetők. A Szálasi Ferenc miniszterelnök - később Nemzetvezető -, és a nyilaskeresztesek által fémjelzett korszak tárgyilagos megítélése, vizsgálata ma tabunak számít, aki mégis megkísérli ezt, arra rögtön rásütik a „nyilasmosdató”, antiszemita, szélsőséges és egyéb jelzőket; s az illető gondolataival együtt politikailag inkorrektté válik. Nem szabad elmenni azon tény mellett, hogy Magyarország államformája továbbra is királyság maradt, Szálasi az alkotmány szerint a Szent Koronára esküdött fel, és jobboldali egységkormány alkotta az Országgyűlést. Ilyenkor a nyilasok ellen irányuló másik vád az szokott lenni, hogy „kegyetlen terrort” folytattak és ártatlanok ezreit gyilkolták meg. Tény és való, hogy történtek sajnálatos atrocitások (a szovjet „felszabadítás” borzalmaihoz képest ez csak babazsúrnak számított…), de figyelembe kell venni azt is, hogy statárium volt érvényben, illetve a felbomló frontvonalak okozta helyzetet kihasználva az alvilág és a csőcselék tagjai is beszivárogtak a karhatalom és más szervek közelébe. Az érzelmeket félretéve leszögezendő, hogy Magyarországon olyan kormány alakult, amely a németekkel közösen folytatta a bolsevizmus elleni harcot.
A szovjet csapatok 1944. október végére értek a magyar főváros közelébe. Az első általános támadást október 29-én indította meg a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front. Sztálin tervében az volt, hogy az Októberi Forradalom évfordulójára, november 7-ére menetből kell elfoglalni Budapestet... Mivel a jókora túlerőben lévő ellenség frontális támadását a magyar és német alakulatok többször is visszaverték, emiatt Vörös Hadsereg parancsnoksága a város bekerítése mellett döntött. A Dunán való átkelést, és a budai oldal felől történő bekerítést Tolbuhin 3. Ukrán Frontja hajtotta végre, amely ezzel együtt a Dunántúl déli- és keleti részének nagy részét elfoglalta. 1944. december 26-ra a szovjet hordák teljesen bekerítették Budapestet, az ostromgyűrűn belül maradt mintegy 80-90 ezer német-magyar katona védte a várost a több mint 200 ezres támadó sereggel szemben******. Hitler erőddé nyilvánította a fővárost (Festung Budapest – Budapest Erőd), a védelem parancsnokai német részről Karl- Pfeffer Wildenbruch SS Obergruppenführer, magyar részről vitéz Hindy IvánMagyar Királyi Honvéd vezérezredes voltak. A magyar oldalon két teljes és két hiányos hadosztály, légvédelmi csapatok, karhatalmi- és rendőrosztagok, hungarista harccsoportok, zászlóaljak (köztük a legendássá vált Vannay-, Prónay- és az Egyetemi rohamzászlóaljak) és egyéb kiegészítő alakulatok alkották a védelmet, kb. 50 ezer fő. Német részről a Florian Geyer SS lovashadosztály (Joachim Rumohr SS Brigaderführer), a magyarországi németek alkotta Maria Theresia önkéntes SS-lovashadosztály (August Zehender SS Brigaderführer), a 13. német páncéloshadosztály (Gerhard Schmidhuber tábornok), SS polizei alakulatok (Helmuth Dörner SS Oberführer), illetve kisebb-nagyobb Wehrmacht alakulatok részei, etc., kb. 35-40 ezer fő. A bekerített főváros ostroma 1945. január 1-én kezdődött, kegyetlen harcok után Pest január 18-án esett el, s a visszavonuló csapatok kénytelenek voltak a gyönyörű Duna-hidakat felrobbantani. Január végén, február elején a harcok jórészt már csak a Budai-várra és a környező hegyekre terjedtek ki.
Német részről több kísérlet is indult az ostromlott város felmentésére, a Konrad-hadműveletek (Konrad I-II-III.), az elit Wiking SS és a Totenkopf SS, majd később a Leibsatndarte SS és a Hohenstaufen SS hadosztályok bevetésével, de nem sikerült összeköttetést létrehozni a védelemmel. Ezek után világossá vált, hogy a védők kezén maradt városrészt már nem lehet sokáig tartani, s meg kell kísérelni a kitörést. A megadás gondolata fel sem merülhetett: az egyenlő lett volna az azonnali halállal és az örök szégyennel. 1945. február 11-én Karl Pfeffer-Wildenbruch 17 óra 50 perckor rádióparancsában bejelentette a kitörést: „Élelmiszerkészletünk elfogyott, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői, választhatunk a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes német részekkel, magyar honvédekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében.” Hindy Iván utolsó rádióüzenete tükrözi az események drámai, de ugyanakkor heroikus jellegét: „A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmiszerünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bízzuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!” A kitörés este 20 órakor kezdődött, mintegy 43 ezer katona részvételével (köztük kb. tízezer sebesült) és a tervek szerint három lépcsőben hajtották volna végre.
Az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a Florian Geyer SS-lovashadosztály maradékai indítottak támadást, őket követte a Maria Theresia SS-lovashadosztály, a Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végezetül a járóképes sebesültek következtek volna. A parancsnokság pedig 500 SS katona kíséretével az Ördögárok felé próbált kitörni. A Széll Kálmán (ma Moszkva) téri előretolt szovjet helyőrség lefegyverzésével megnyitották az utat, de az első hullámban kitörőket iszonyatos méretű pergőtűz fogadta (minden bizonnyal a szovjetek megtudták a kitörés pontos időpontját és útvonalát), pillanatok alatt hullahegyek keletkeztek, a környező utcákban és a házakban véres kézitusa folyt. A támadásnak két iránya alakult ki, az egyik a Sváb-hegy és a János-hegy, a másik a Szarvas-hegy és Rózsadomb irányába vezetett. Az életben maradtak a Budai-hegység, illetve a Pilis-hegységben húzódó német-magyar vonalak felé próbáltak eljutni. A kitörésben a védelem tagjai közül több mint 20 ezren vesztették életüket, a többiek hadifogságba estek, illetve eltűntek. A parancsnokság tagjai közül Hindy a Várban esett fogságba, Wildenbruch egy budai villában adta meg magát, August Zehender és Joachim Rumorh öngyilkosságot követett el; míg Gerhard Schmidhuber, Helmuth Dörner, Vannay László és a legendás Prónay Pál hősi halált haltak. (más források szerint a hetvenéves Prónay 1945. március 20-án esett szovjet hadifogságba, majd a „népbíróság” húsz év kényszermunkára ítélte).
A saját vonalakat mindössze 750 katonának sikerült elérni, többségük a Helmuth Wolff alezredes vezette csoportba tartozott. A kitörés utolsó perceire így emlékszik vissza az Egyetemi rohamzászlóalj egyik tagja, Kokovay Gyula: „Már világosodott, amikor öt-hatszáz méter megtétele után puskatűz fogadott bennünket. Viszonozni akartam a tüzet, de a géppisztolyom bedöglött. Mivel nem volt időm megnézni mi a baja, a hátamra dobtam és futás közben a rohamkésemet a derékszíj csatja alá dugtam, hogy kéznél legyen. Már az orosz állások előtt jártunk, amikor kézigránátokat dobtak közénk. Egy tojásgránát fejbe talált. Elestem, de észrevettem, hogy a gránát elém esett a hóba, ezért fekve maradtam, amíg felrobbant. A szemem és szám televágta hóval, a sapkám lerepült. Felvettem a sapkám és futottam a többiek után, akik már elérték az orosz fedezékeket. Előttem nyolc-tíz lépésre, egy fa mögül kilépett egy orosz és rám fogta a puskáját. Tisztán halottam ahogy elkattan, de nem sült el. Erre a feje fölé kapta, hogy leüssön vele, de elkésett. Az ütés előtt teljes erőmből nekirohantam és a rohamkésemet az oldalába döftem. Összegörnyedve esett oldalra, én pedig utolértem a többieket, akik már átjutottak a fedezéken. (...) Egy töretlen kukoricásban mentünk tovább. Holtfáradtak voltunk, azt hittük sohasem lesz vége a kukoricásnak. Végül learatott területre értünk, ahol az ott lévő kukoricaszárkúpból ránk kiáltottak: „Halt!” A következő pillanatban három német katona szaladt elénk, rázták a kezünket, veregették a vállunkat, és szinte vittek a közeli lejtő alján lévő falu legszélső házához. Ez a falu Mány volt.”
A kitörés ideje alatt a szovjet alakulatok nagy része megfordította támadási irányát és napokig a budai hegyekben vadásztak a túlélőkre. Budapest február 13-án esett el, és kezdetét vette az a szörnyűséges tett, amit a Vörös Hadsereg minden Szovjetunión kívüli „felszabadított” városban végrehajtott: a barbár orgia. Ez háromnapos szabad rablást, fosztogatást, erőszakoskodást jelentett. A Budai Vár alatt berendezett Sziklakórházban lángszóróval gyilkoltak meg 4000 tehetetlen és sebesült katonát, egy ápolónőt megerőszakoltak, majd lovakkal tépettek szét, hadifoglyok ezreit gyilkolták le - a Waffen SS tagjait különös kegyetlenséggel -, ezreket hajtottak málenkij robot-ra (vagyis Gulágra) és az erőszakhullám alól a pesti gettó lakói sem képeztek kivételt...
Budapest védői az óriási veszteségek ellenére is harcukkal igazolták az ismeretlen spanyol katona mondását: „Inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át!” Tettük legalább akkora jelentősséggel és szimbólummal bír, mint Leonidász király és 300 hű spártai harcosa küzdelme a Thermopülai-szorosért, vagy mint Zrínyi Miklós és katonái önfeláldozó kitörése Szigetvárnál 1566-ban*******. Kiemelkedő helytállással, bátorsággal, hűséggel, megalkuvást nem ismerve legyőzték magukban a feltétlen élni akarást, de ezzel győzelmet arattak a Halál és a Sötétség felett is. A nyomaiban még tradicionális Európa és világrend utolsó bástyájaként e keresztes lovagok mindent megtettek, amit ember megtehet, hősi halált halva megőrizték azt, ami a katonák számára a legfontosabb: a becsületüket.
Lázár Vilmos(Nagybecskerek, 1815 - Arad, 1849, okt. 6.): honvéd ezredes, az aradi 13 vértanú egyike. Volt császári tiszt, 1848-ban százados, 1849. febr. 1-től őrnagy, majd ezredesi rangban dandárparancsnok az É-i hadseregnél. Betegsége következtében csak 1849 nyarától vett részt a harcokban, Karánsebesnél tette le a fegyvert. A börtönben írott visszaemlékezési L. V. 1849-ki honvédezredes aradi fogságában kivégeztetése előtt írt emlékiratai címmel jelentek meg (Sátoraljaújhely, 1883). - Irod. Hamvay Ödön: Az aradi tizenhárom (Bp., 1899).
Örmény származású magyar nemesi családban született. Katonai szolgálatát 1834-ben kezdte a 34. gyalogezredben. Ferdinánd császár 1. huszárezredében hadnagyi kinevezést nyert, de ő 1844-ben elhagyta a katonai pályát, és feleségével, báró Revitzky Máriával visszavonult zempléni birtokára gazdálkodni. 1847-től a vasúttársaság főpénztárnoka volt. Az 1848-as események hatására belépett a magyar seregbe. Október 19-én a győri 39. honvédzászlóaljban főhadnagyi rangot kapott, november 13-ától az első utászzászlóalj századosa lett. Részt vett az utászkar szervezésében, majd 1849 januárjában Perczel Mór hadtestében teljesített szolgálatot. Február 1-jétől, őrnagyi rangban Répásy Mihály tábornok segédtisztje volt. Tábornoka képviseletében jelen volt az április 3-ai tiszafüredi gyűlésen, ahol Görgei kikényszerítette Dembiński lemondását. Április 5-én kinevezték egy zemplénben állomásozó dandár parancsnokának, feladata a megye Galíciai határának biztosítása volt. A hónap végén dandárával a Kassán szerveződő felső-magyarországi hadtesthez osztották be, június közepétől a hadtest egyik hadosztályának parancsnoka lett. Részt vett a Duklai-hágón át június 17-e és 19-e között betört cári fősereg elleni utóvédharcokban. Július 16-án alezredessé léptették elő. Kiválóan szerepelt a szabadságharc utolsó csatáiban. Augusztus 12-én Bem tábornok ezredessé léptette elő és megbízta a felső-magyarországi hadtest maradványaiból alakított IX. hadtest parancsnokságával. Csatát vesztett seregével Lugos irányába vonult. Karánsebesnél elvált Dessewffy Arisztidtól, s Hátszeg felé vette az irányt, azonban augusztus 19-én hadteste mintegy 4600 főnyi maradványával kénytelen volt a császári csapatok előtt letenni a fegyvert. Noha csak ezredesi rangot viselt, mint önálló hadtestvezénylőt a szabadságharc tábornokaival együtt állították az aradi hadbíróság elé. Mivel a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, "kegyelemből" golyó általi halálra ítélték. Az Aradi vértanúk között őt végezték ki elsőként. Csontjait csak 1913-ban találták meg az aradi vár sáncában. Most az emlékoszlop kriptájában nyugszik.
Lázár Vilmos utolsó mondatai: "Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek."
(Forrás: Wikipédia: http://hu.wikipedia.org/wiki/Lázár_Vilmos) Október 6-a mindenütt a világon, ahol magyarok élnek, a kegyelet ünnepe, amelyen megemlékeznek az 1848-as magyar szabadságharc ismert és ismeretlen hőseiről, akik a szabadságért, országuk függetlenségéért a legdrágábbat, az életüket áldozták.
Lázár Vilmos
1849 őszére egész Európában vérbe fojtották a világrészen végigsöprő forradalmi hullámot. Utoljára került sor Magyarországra. Előzőleg a fiatal forradalmi honvédhadsereg sorra legyőzte a szabadságharc ellen fellázított felkelőket és a forradalom ellen az országra zúdult osztrák hadakat. De akkor jött ,"Európa csendőre", az orosz cár, aki Bécs segítségére sietett. 200 000 kitűnően felszerelt, pihent orosz katona támadt a jóval kisebb számú, elcsigázott szabadságharcosokra. A végső harc kimenetele nem volt kétséges. 1849. augusztus 13-án Világosnál a Görgey Artúr parancsnoksága alatt álló honvédhadsereg az oroszok előtt lerakta a fegyvert.
A megtorlás egyik leglátványosabb színhelye Arad volt. Nyilvánosan, az egész világ szeme láttára, elrettentő példaként a szabadságharc 13 tábornokát végezték ki. Azokat, akik a forradalmi hadak élén sorra verték az osztrák hadvezéreket. Tulajdonképpen büntették az egész népet, hogy ilyesmit többé meg ne kíséreljen.
De a kegyetlenkedés, a megtorlás végeredményben bumerángként csapott vissza. A diktatúra két évtizede után a szabadságharc legtöbb célkitűzése megvalósult, az aradi vértanúk pedig az utókor számára a szabadságszeretet, a helytállás, az önfeláldozás örökös, fénylő példaképei lettek, és ma is azok.
Lázár Vilmos levele feleségének
Október 5-én, 1849. Mindenem e földön, kedves szentem, Máriám! A lelkiatya, akinek kezeiben letettem vallomásomat - és kinek kitártam tiszta öntudattal bíró keblemet, át fogja neked adni kis gyűrűmet, szivartárcámat és evőeszközömet melyet itt, fogságom alatt használtam. Károlynál fogsz találni egy levelet és kedves arcképedet - azonkívül több holmit. - Én keresztülvíttam az élet-halál tusáját - én meg fogok halni, mint férfiúhoz illik. Szívem, a szegény, mely érted fog dobogni utolsó ütéséig, és tiszta szerelmem nálad maradnak. - Én nem akarom átkozni a végzést, nem senkit - én boldogító szerelmedben öt évet és majd két hónapot éltem, és ezen idő vigaszul szolgál. hogy már el kell hagyni e földi pályát. - Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem - élő jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét-nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én. Te pedig, éltem védangyala, kinek kezeiben lételem tisztább és jobb lett - Teneked, kedves Marim, még egyszer az utolsó istenhozzádot mondom, és szolgáljon ezen vallomásom neked vigaszul, hogy annak oka, miszerint nyugodtan halhatok meg, Te vagy, és felteszem felőled, Te mindenem, hogy méltó fájdalmaidat nem lecsillapítani, mert azt, tudom, hogy nem lehet; tudom magamról is, de korlátolni fogod, és azzal bebizonyítani, mily kedves emlékem Teneked.
Köszöntsd, csókold nevemben Ármint, Hermit, Lórit, Minát, Stainert+ és Mednyánszkyt+ és különösen még Szomjasékat+ és minden jó ismerősöket és barátokat - és rokonokat.
Csókold kedves gyermekeinket, és öleld forrón szívedhez nevemben, miként én Téged, Te kedves Marim, képzeletemben ölellek és szorítlak ezen az utolsó percenetig érted dobogó szerelmes szívemhez. - Isten veled! Tied örökké, még a síron túl is a te hű
Vannak merőben érthetetlen jelenségek az irodalomtörténetben; így nem lehet sehogyan sem magyarázni, hogy Ábrányi Emil hogyan maradt ki a köztudatból. Hosszú éveken keresztül ő volt a legnépszerűbb költő, az ifjúság lelkesedett érte, neve és életműve jelentette a haladást, a nagyvilágiasságot a provincializmussal szemben, ő volt a testet öltött franciás szellem, ő volt a forradalmi emlékek őrzője; mindehhez briliáns formaművész, igazi jó költő. Szó sincs róla, nem tartozik a legnagyobbak közé, de számos, nála sokkal jelentéktelenebb költő emléke és műve maradt meg az irodalmi köztudatban. Ábrányi Emilről pedig legföljebb azt szokták tudni, hogy a legkitűnőbb műfordítók egyike volt, az ő tolmácsolásában játsszák nálunk Rostand műveit (Cyrano de Bergerac, Sasfiók), de arra senki se gondol, hogy Ábrányi legalább olyan jó költő volt, mint a hasonlóképpen nem legelsők közé tartozó Rostand; és talán van, aki megjegyezte, hogy Byron főműveit, a Don Juant meg a Manfrédot is az ő fordításában olvasta.
Adjunk némi kis elégtételt ezért az igazságtalanságért: idézzük fel alakját és költészetét.
A szentgyörgyábrányi Eördögh család ama nemesi famíliák közé tartozott, amelyek a felvilágosodás óta ápolták a haladás szellemét. Aki közülük az irodalom vagy a művészet terére lépett, az ősi birtok után Ábrányinak nevezte magát. Volt például 1848-ban egy Ábrányi Emil nevű költő és újságíró, aki a legforradalmibb szellemek közé tartozott, rövid életművében egyesítette Victor Hugo színes romantikáját Petőfi népiességével, a forradalom idején fontos politikai és publicisztikai szerepe volt, s a bukás után csak azért mellőzték elfogatását, mert tüdőbajjal haldoklott, s nemsokára meg is halt.
Ennek a forradalmár Ábrányi Emilnek volt egy öccse, Ábrányi Kornél, aki zeneesztéta volt, harcolt az akkori legmodernebb muzsikáért, Lisztért, Wagnerért, Berliozért; kutatta a magyar zenei élet múltját, felismerte a népzene jelentőségét, és fontos szerepe volt a Zeneakadémia megteremtésében.
Ennek az Ábrányi Kornélnak a fia volt Ábrányi Emil, a költő.
Ifjúságát a szentgyörgyábrányi családi birtokon töltötte. Ott kezdett olvasni, tanulni. Ebben a családban természetes volt, hogy a gyerekek már tudtak franciául, hamar megtanultak németül, magukba szívták a nemesurak latinját, de ugyanakkor a felvilágosodás és a forradalom iránti lelkesedést is. Nem is volt olyan nehéz idővel angolul is megtanulni, hogy Voltaire, Hugo, Goethe és Schiller mellé Byront és Shelleyt is olvassa az ifjúember.
A kamaszkorú Ábrányi Emilt elragadta Victor Hugo és Byron forradalmat idéző romantikája. És úgy nőtt fel, hogy példaképnek tudta az ifjan meghalt forradalmár nagybácsit, az idősebb Ábrányi Emilt.
Gimnáziumba Pestre került, a piaristákhoz. A piarista gimnázium kitűnő iskola volt, és Ábrányi kitűnő tanuló. De a paptanárok vallásossága eleve idegen maradt tőle. Az ő legendavilága Danton és Robespierre, Petőfi és Kossuth volt.
Tizenhat éves, amikor első verse megjelent. 1867 volt; a kiegyezés éve, ő pedig a forradalmakról írt verseket. Azonnal feltűnt. Szinte minden újság és folyóirat, amely nem volt kifejezetten klerikális vagy politikailag egyértelműen reakciós, kért tőle verseket. Később alkalma nyílt nagyobb utazásokra Európa nyugati tájain. És akkor kiderült, hogy igen jó útirajzíró. Kóbor levelek című tárcasorozata bizonyítja, milyen jó megfigyelő, és milyen színesen tud prózát is írni.
A hetvenes évektől fogva újságíró, a nyolcvanas évektől képviselő. A parlamentben mindvégig ellenzéki volt, aki megpróbálta negyvennyolc forradalmi emlékeit életben tartani.
Verselése pedig szakadatlanul fejlődött. A magyar verselés egyik legnagyobb formaművésze. Kosztolányi is elragadtatottan ír később Ábrányi művészi verseléséről. Az ihletet elsősorban Victor Hugótól kapta. Van is benne valami hugói: a szüntelen pátosz, a nagy, emberséges eszmék iránti elragadtatás; a nagy emberi példák tisztelete, a magalkuvás nélküli becsület ünneplése, a mámoros hazafiság, amely nem irányul más népek boldogulása ellen.
Ez a morális magatartás már fiatal korában kialakult benne, de a múló évtizedek folyamán egyre elmélyültebb lesz.
Kétségtelen: van benne sok szónokias, sőt teátrális. A versek - akárcsak Hugónál - néha elnyúlnak: Ábrányi nem tud szabadulni saját szavainak zengő szépségétől. De az is igaz, hogy sok verse olyan igazán szavalásra való, hogy se hivatásos színészek, se műkedvelők nem tudtak ellenállni neki. Évtizedeken keresztül országszerte szavalták az Ábrányi-költeményeket.
Persze igaz, hogy nem volt modern költő. Formavilága és kifejezéskészlete romantikához kötötte, ő volt a Vörösmarty-típusú romantika végső jelentékeny alakja. Eszményítette Petőfit, de semmi köze sem volt a népiességhez. Politikailag haladóbb volt Reviczkyéknél, de Reviczky vagy éppen Komjáthy modernebb költő volt. A politikai maradiság semmit sem tudott kezdeni vele, mert történelmi eszménye a francia forradalom volt. A haladók semmit sem tudtak kezdeni vele, mert művészi eszménye a romantika volt.
Pedig a haladás oldaláról mindenki szerette. Kiss József nagyra tartotta, és szerette, ha versei A Hétben jelennek meg. A fiatal Ady őt kérte fel, hogy első verseskönyvéhez előszót írjon. A Nyugat költői és kritikusai emberileg-művészileg nagyra becsülték. Mégis: abban a pillanatban, amikor a Nyugat megindult, ő valójában kiesett az irodalomból. Ezt nem lehetett azonnal észrevenni, hiszen Kosztolányi elragadtatott szavakkal jellemezte, Schöpflin Aladár jelentékeny költőnek mondotta. De művészi kapcsolata nem volt a Nyugattal. A Nyugat ellenfeleivel meg éppen nem volt kapcsolata, azoktól világnézete választotta el.
De még sokáig élt a szavalópódiumokon. Csak szerepe nem volt az új irodalomban. A proletárforradalomtól pedig idegen volt. Nem állt az ellenforradalom oldalán, ezt alkatánál, világnézeténél fogva nem tehette, de nem állt a forradalom oldalán sem.
Talán maga sem vette észre, hogy már nincs jelen az irodalomban, de azt bizonnyal érezte, hogy nincs jelen a történelemben. Még megérte az ellenforradalom győzelmét, de erre már sehogyan sem válaszolt: a következő évben, hatvankilenc éves korában meghalt.
Egyáltalán nem volt utóélete. Az ellenforradalomnak nem kellett a világéletében forradalmi eszményekért küzdő költő. A haladóknak már nem kellett a polgári forradalom elkésett szószólója. A Nyugatnak nem kellett a Victor Hugo romantikájánál tartó formaművész. A nacionalistáknak nem kellett a franciákért lelkesedő politikus. Így homályosodott el az emléke már halálos ágyánál.
De mégis megmaradt a nagy műfordító. Vannak művek, amelyeket el sem tudunk képzelni másképpen, mint az ő szavaival.
És maradt egy nagy költői öröksége, amelyet régóta senki sem olvas, senki sem idéz. Kár érte. Nem tartozott a legnagyobbak közé, de az Ady előtti kor egyik legjobb és nagyon rokonszenves költője volt, akinek nyelvi gazdagsága és formai szépsége indokolttá tenné, hogy végre újra felfedezzük, indokolt lenne, hogy Ábrányi Emil elfoglalja helyét költészetünk történetében.
DR. URMÁNCZY NÁNDOR 1868 - 1940 Maroshévíz politikus, országgyűlési képviselő, író
Életéről és munkásságáról röviden
Urmánczy Nándor 1868. október 1-én született Topliczán, a mai Maroshévízen. Apja Urmánczy János (1805-1876), anyja Novák Mária Magdolna (1836-1900). A család hatodik gyermekeként látott napvilágot, testvérei: Anna (1836-1880), János (1849-1933), István (1851-1900), Ilona (1860-????), Jenő (1862-1886), Janka, Lenke és Jeromos (1871-1950).
A 1650 körül a család, bárói rangra emelkedett, de e nemesi címmel soha nem dicsőítették magukat, címerük is a család ház egyik mellék folyosóján volt kitéve. Urmánczy Nándor az elemi iskolát Maroshévízen, középiskolai tanulmányait Brassóban végezte, majd jogot tanult Budapesten, ugyanitt szerzett jogi doktorátust 1895-ben. Ezek után Kisküküllő vármegyében volt főszolgabíró, később Maros- Torda vármegyében szolgabírói, aljegyzői, majd főszolgabírói tisztséget töltött be. Életét két fontosabb periódusra lehet osztani:
- 1. 1894-1902-es korszak, amikor számos verse, novellái, dalai, elbeszélései, valamint rövidebb helytörténeti monográfiákat jelentetett meg, ez utóbbiak Szászrégen és Gyergyószentmiklós között elterülő településekről. Ebben az időszakban írásaiért, 1896-ban a „Turistaság Bajnoka” címmel tüntette ki az Erdélyi Kárpát Egyesület.
- 2. 1902-1940 korszak, ekkor politikai írásai jelentek meg főképp különböző újságokban, de ugyanakkor könyvei is láttak napvilágot. Tökéletesen beszélt és irt németül, franciául, angolul és románul. Az 1902. október 9-i országgyűlési választásokon Teleki Domokos gróffal szemben indult a szászrégeni választókerületben, és országgyűlési mandátumot nyert szabadelvű párti programjával. Az 1910-es évi választásokon Malonyvai Dezső volt az ellenjelöltje. 646-632 arányban győzött, így továbbra is ő maradt a kerület országgyűlési képviselője. Mint országgyűlési képviselő, ezt a tisztséget 16 éven át, 1902 és 1918 között töltötte be. 1917-ben önként bevonul katonának, negyvennyolc évesen a 9-es honvédhuszárok önkéntese lett, és a bukovinai fronton teljesített szolgálatot. Hősiességéért vitézségi érmet kapott, zászlósként szerelt le. 1918 novemberében Jancsó Benedekkel, Sebes Dénessel és Ugrón Gáborral közösen, Budapesten megalakították a Székely Nemzeti Tanácsot. 1918 elején kormánybiztossá nevezték ki. Közben1907-ben megnősült, felesége két szép lánnyal ajándékozta meg, Anna és Júlia. Anna idővel férjhez ment gortvay Gortvay Tiborhoz. Erdély Román uralom alá kerülésekor több mint ötezer hold területet kobozott el a Román kormány.
Az Ő kezdeményezésére készültek el a Szabadság téren az Észak, Dél, Kelet és Nyugat szobrok, amelyeket 1945 februárjában törtek szét a bevonuló orosz tankok, az Igazság Kútja mely ma is megtekinthető Budapesten. Nevéhez fűződik a Védők Ligája Szövetség alapítása, a Nemzeti Hiszekegy az ő indítványozására született, az Ereklyés Országzászló, a Honvédelmi Párt alapítása és még sok más. Ö alapította és épitette Maroshévizen az első Állami iskolát, mely 1896 március 2 és szeptember 1 között épült a Válya negyedben, nevéhez fűződik az első maroshévízi újság (Topliczai Hiradó, 1895), majd ennek az utóda a Maroshévízi Híradó (1911), 1902-ben testvérével újból megalakították Maroshévízen az amatőr színjátszó társulatot. Országgyűlési hozzászólásainak és közbenjárásának köszönhetően indult be 1909. Okt. 29-én a székely körvasút Szászrégen-Gyergyószentmiklós szakasza, neki és családjának köszönhetően Maroshévízen korházat alapítottak egyik házukban, ahol az orvos és asszisztensek fizetéseinek egy részét ők állták, szintén az említett évben megalapítja az első bíróságot Maroshévízen. 1908. október 24-én, megnősül, felesége a szatmárnémeti születésű Freund Júlia Irén lett, aki két lánnyal ajándékozta meg: Júlia és Anna. Több korabeli újság szerint korszaka (1902-1940) legkiemelkedőbb, legfontosabb politikai személye volt.
Urmánczy Nándor 22 évi kényszertávollét után jött haza Maroshévízre, 1940. október 23-án, miután Szászrégenbe a reggeli órákban megérkezett. Régenbe diadalkapu várta, száz meg száz lakos fogadta, éljenezte. Maroshévízre éjféltájt érkezett meg, de mivel nem szerette a nagy felhajtást, pompás fogadtatásokat, a családján kívül csupán öt bizalmasának jelezte jövetelét, akik a vasútállomáson várták. Szülőföldjén nyolc boldog napja volt, amely részben pótolta a 22 évnyi kényszer távollétet, örömmel kereste fel a rég nem látott rokonokat, barátokat, ismerősöket. Október 31-én a reggeli után, unokája, Urmánczy Gizella holtan találta szobájában, kedvenc karosszékében mely a Maros folyóra kitekintő ablak előtt volt. Holttestét a családi kriptába helyezték örök nyugalomra. Halála megrázta a magyar politikai életet, számtalan újság, folyóirat napokig Urmánczyról, életéről, munkásságáról cikkezett. Temetésén számos képviselő, politikus, párt képviselői voltak jelen. Sírjánál József főherceg, 1940 novemberében Országzászlót avatott fel, ugyanezen a napon Maroshévíz Díszpolgárává is avatták. Halála után a maroshévízi Ereklyés Országzászló egy kis könyvet adott ki életéről, munkásságáról. 1942 decemberében az Erdélyi Férfiak Egyesülete, Urmánczy tisztelete jeléül a Margit szigeten a kedvenc padja és két fája mellett, felállítottak egy 3 x 2 x1 méteres mészkő emlékpadot. Ezt Siklódy Lőrinc készített el, a Szent Mihály templom előtti sétányon egy platán alatt E pad egyik oldalán csorgó, a másik oldalán egy kis oszlop, három mélyített domborművel, egyiken Urmánczy profilja, a másodikon az Ereklyés Országzászló előtt szónokoló Urmánczy, a harmadikon az Erdélyi Férfiak Egyesülete címere volt látható. E reliefeket Füredi Richárd készítette el. E gyönyörű emlékpadot sajnos a kommunista hatalom 1945-ben széttört. A Régeni Hírlap és több országgyűlési képviselő kezdeményezésére terv született a Szabadság téren egy Urmánczy Nándor szobor felállítása, terv, ami sajnos a vörös uralom 1945-ös évi területi elfoglalás miatt nem valósulhatott meg. 1940-ben Maroshévízen díszpolgárrá avatták, majd sírjánál 1943. augusztus 15-én, József főherceg, Ereklyés Országzászlót avatott fel.
Jelenleg Maroshévízen a helyi cserkészcsapaton kívül semmi sem őrzi az Urmánczy nevet, sem utca, sem emlék szobor, sem dísztábla nem emlékeztet a családra. Még bár a helyi Urmánczy kastélyban székelő népmúzeumban sem találni utalást e családra. 2008-tól megalakult egy Dr. Urmánczy Nándor Egyesület, mely felvállalta a hagyományának a megőrzését és eszméjének folytatását.
CZIRJÁK KÁROLY
(Urmánczy Nándor hódolója, aki az irredenta mozgalmat elinditotta. Maroshévizen lakik ahol Urmánczy született és meghalt. Ezelött 2 éve egy könyvet is kiadott életéről.) L.
ANDRÓCZKI LÁSZLÓNÉ ETELKA, az Adósunk Európa című vers szerzője, Topolya – Lelkileg megsebzetten, hideg borzongással állapítottam meg: hogy, mint hajdan Nagy-Magyarországra, most az Adósunk Európa c. versemre, „ráéheztek mások”! Ez a vers, Magyar nemzetem szenvedésének magjából csírázott ki. A nemzetem iránti szeretetből, a szívemből fakadt és született: 1991. április 21-re, Topolyán. Napvilágot látott: Szabadkán, a VMDK évi közgyűlésén, ahol személyes előadásomban, 4000 résztvevő előtt szavaltam el. Akkor ott, több ezer számozott és számozatlan példányban saját kezű aláírásommal lett szétosztva. – Ez igazolja a vers eredetét és hitelességét!
Valaha a bácskai búzából készült kenyér táplálta Nagy-Magyarország lakosságát, most nyújtson lelki táplálékot e Délvidéken termett vers mindazoknak, akik igénylik.
Ezért, Tisztelettel felkérem Szentmihályi Szabó Péter urat, – akinek a neve alatt hamisan és pontatlanul terjesztik, a Szerzői jogsértés lehetséges minden formájában – hogy legyen segítségemre tisztázni a beállott keveredést, annak érdekében, hogy a vers, jelen magyarjaink hitét és bizalmát ne megtévesztve szolgálja, – valamint, hogy megtisztítva, becsülettel hagyjuk az utókorra!
Ki lopta el Andróczky Etelka nevét és cserélte le Szentmihályi Szabó Péterre? – Bonyodalmak az Adósunk Európa című vers körül – A világháló kifürkészhetetlen útjai
Tizennyolc évvel ezelőtt elhangzott egy vers a VMDK szabadkai kongresszusán, Adósunk Európa címmel. Azóta e vers bekerült az összes magyar hazafias himnuszok közé. Az alkotás Trianonról, rólunk szól. Andróczky Etelka szavalta el sajátjaként. Ha ma a világháló keresőjébe beírjuk: Adósunk Európa, a vers szerzőjeként szinte mindenhol Szentmihályi Szabó Péter neve jelenik meg. Ki valójában a szerző? Erre a kérdésre keresünk választ alábbi riportunkban.
Andróczky Etelka topolyai házában fogad minket. Kötegnyi dokumentumot helyez elém, amellyel bizonyítja, hogy a vers az ő alkotása. Köztük van az a nyomtatvány, amelyet a VMDK szabadkai kongresszusára készített 1991-ben, és amelyből több ezer számozott és számozatlan példányt osztott szét saját kezű aláírásával.
– Dudás Károly szervezte a kongresszust. Az első kongresszuson, Adán is felolvastam egy versemet. Címe Miért lettem a VMDK tagja? Károlynak a második kongresszus előtt jeleztem, hogy van egy újabb versem, amit szívesen felolvasnék. Erre lehetőséget is kaptam. Elszavaltam, majd szétosztottuk a verset. Neves emberek is kaptak belőle. Az első sorban ott ült Tőkés László, Pozsgay Imre… Ugyanezt a verset két hónapra rá, 1991. június 30-án Csépén, az oroszok kivonulásának ünnepségén is elszavaltam. Ezért az MDF országos vezetőségétől könyvjutalomban is részesültem. A könyv Antal József akkori miniszterelnök, Andrásfalvi Bertalan oktatásügyi miniszter, Bethlen István, Für Lajos, Csurka István kézjegyével van ellátva. Ezután a verssel nem foglalkoztam. Idén – mivel legközelebbi hozzátartozóink Kanadában élnek – vettünk egy számítógépet. Nyugdíjas létünkre férjemmel, Lászlóval megtanultuk kezelni, megtanultunk a világhálón böngészgetni. Egy nap, egészen pontosan idén november 3-án férjem a számítógéphez hívott azzal, hogy mutatni akar valamit.
A történetet Andróczky László folytatja.
– Miután már jártas voltam a világhálón, az első dolog, ami érdekelt, az a családfám volt. Beírtam a keresőbe a vezetéknevemet és böngészgettem. Meglepetésként hatott rám, amikor egy címben ott láttam az Andróczky Lászlóné név mellett az Adósunk, Európa szavakat. Ezután beírtam a keresőbe a vers címét, és ekkor valódi csapást éltem át, ugyanis a felsorolt címek szinte mindegyikében az Adósunk, Európa vers szerzőjeként Szentmihályi Szabó Péter volt feltüntetve. De még a mi lapjainkban is, például a Hét Nap március 18-i számában, abban a tudósításban, amely az 1848-as forradalom magyarittabéi ünnepségéről számol be, ahol „Buka Boglárka fiatal szavaló Szentmihályi Szabó Péter: Adósunk, Európa versét adta elő”. A Magyarországon levő Nagykörűben rendezett trianoni szoboravatáson, június 6-án Enyed Gabriella szavalta el kitűnően a verset, persze Szentmihályi verseként.
Andróczkyék, miután rájöttek arra, hogy Etelka nevét lelopták a versről, komoly adatgyűjtésbe kezdtek, és több személyhez levélben fordultak azzal a céllal, hogy igazukat bizonyítsák.
– Írtam Enyed Gabriellának is, aki válaszolt, és megrökönyödve állapította meg, és elnézést kért, hogy a verset, amelyet több évvel ezelőtt egy könyvben olvasott és megtetszett neki, mindeddig téves szerző neve alatt adta elő.
Mutatja is a levelet. És mutatja a világhálóról kinyomtatott oldalakat. És felolvassa azt a nyílt levelet is, amit Szentmihályi Szabó Péternek szánt, de még nem közölt, mivel abban bízik, hogy a budapesti költő valami formában mégis színt vall.
Arra a kérdésemre, hogy felvette-e a kapcsolatot Szentmihályi Szabó Péterrel, Etelka azt válaszolja, hogy nem.
– Egyszerűen nem volt erőm hozzá. Véleményem, hogy Szentmihályinak kellene megszólalnia, és beismernie, hogy a vers nem az övé. Ő Pesten született, és ott élte le életét. Hogyan írhatna le akkor ilyen sorokat: Fontosnak tartom, hogy még Bácskáról meséljek / Mert születésemtől e vidéken élek. / Ennek a porában játszottam, mint gyerek, / Ez oltotta belém, hogy mindig magyar legyek. Egyszerűen nem értem miért nem határolja el magát, miért nem emeli fel hangját, miért engedi, hogy a neve alatt közöljék versemet?
Ezekre a kérdésekre Szentmihályi Szabó Pétertől telefonon kértem választ. Miután közöltem vele, hogy miért hívtam, az első mondata a következő volt:
– Az Adósunk, Európa című verset nem én írtam.
Mégis, hogyan került a neve a vers alá?
– Erről négy évvel ezelőtt írtam a Magyar Demokratában, ahol elmondtam, hogy gyakran kapok Erdélyből, merített papíron, magyar címerrel díszített, vásárokon, rendezvényeken árult hazafias verseket. Arra kérnek, hogy dedikáljam a költeményeket, melyek alá az én nevemet nyomtatták. Ezek a versek tartalmilag vállalhatóak, ám igen rosszak, de nem ezért nem írtam alá egyiket sem, hanem mert nem én szereztem. Így nem írtam alá az Adósunk, Európa című verset sem. Ennek ellenére nevem alatt terjesztik, és az sem zavarja ezeket az embereket, hogy a versben az áll, hogy Bácskában születtem, és születésemtől e vidéken élek, ami szintén nem felel meg a valóságnak.
Miért nem tiltakozott ez ellen?
– Tiltakoztam, a már említett cikkemmel.
De ez négy évvel ezelőtt íródott, és a mai napig főképpen az Ön neve alatt jelenik meg a vers a honlapokon.
– Igen, és ez számomra rettentően kellemetlen, de nem tudok ellene semmit sem tenni. Az internet világa ellenőrizhetetlen. Találtam már verseket ebben a világban, amelyeket jómagam írtam, de más neve alatt jelentek meg. Ez ellen sem tudtam tenni. Mellesleg próbáltam kinyomozni az Erdélyből érkező merített papíron levő vers eredetét, de az sem sikerült.
Tudja-e, hogy nemrég, pontosabban az idén június 6-án Nagykörűn, a Trianon-szobor avatásán is elhangzott ez a vers az Ön neve alatt?
– Erről nincs tudomásom. És ismétlem, az Adósunk, Európa verset nem én írtam.
A riport végén tehát megállapítható, hogy a vers szerzője nem a több jeles díjjal is kitüntetett budapesti író, költő és műfordító, hanem a Bácskossuthfalván született, Topolyán élő Andróczky Etelka, aki ugyan amatőr költő, saját bevallás szerint inkább csak a fióknak ír, de nevét egy hazafias költeményéről lelopták, valószínűleg azzal a céllal, hogy a művet egy ismert szerző neve alatt futtatva könnyebben és jobban értékesíthessék.
Szentmihályi Szabó Péter a már említett írásában, amelynek címe Az izraeli himnusz átírása, a következőket fejtegeti:
„A fordított plágium esete az, amikor nem a szöveget lopják el, hanem a szerző nevét – ilyenre példát nem nagyon tudok, és védekezni ellene szinte lehetetlen. A költői hitelrontás indítéka minden bizonnyal részben üzleti, részben politikai természetű. Az ismeretlen dalnok nyilván nem vállalja saját nevét…”
Az internet világa valóban túl bonyolult. Azt, hogy ki lopta el Andróczky Etelka nevét és cserélte fel Szenmihályi Szabó Péterre, nem tudtuk kideríteni, de ez a riport is felkerül az internetre, bizonyítékként mindazoknak, akik a világháló világában élnek. Éljenek hát vele.
És végül még annyit, hogy az „ismeretlen dalnok” nem ismeretlen. AndróczkyEtelkának hívják. És nevét is vállalja. Sohasem tagadta meg.
És azt szeretné, ha a költő sem tagadná meg a sajátját. (Fotó: Dávid Csilla)
Fiatal korától mindhaláláig és még azután is néhány évtizeden át az egész ország "Pósa bácsi"-ja volt. Senki se vette, nem is vehette komolyan, de közben mindenki szeretve és mosolyogva tisztelte. Bródy Sándor, a nagy hatású író, az egész modern hazai irodalom ösztönzője, és Hermann Ottó, a vele kortárs tudomány egyik főalakja együtt tartotta és hirdette kulturális életünk egyik főalakjának. A gyermekekhez szóló magyar irodalom klasszikusai - Benedek Elek, Sebők Zsigmond, majd Móra Ferenc is - mesterüknek és példaképüknek tudták. Az akkoriban - és még jó ideig - oly népszerű "magyar nóta" legművészibb mesterei - Dankó Pista, Lányi Géza - főként az ő dalait zenésítették meg (állítólag több mint 400-at), de még a fiatal Bartók Béla is öt Pósa-versből csinált magyar nótát.
Kétségtelen: a kiegyezés és az első világháború közti közel fél évszázadnak, a "millenniumi évtizedek"-nek olyan jellegzetes irodalmi alakja volt, aki nélkül hiányos volna a kor összképe. Erre a korszakra egyszerre és egyformán jellemző Budapest polgárosodása, világvárosiasság felé törekvése, az ipar és a kereskedelem példátlan lendületű fejlődése, és közben az alaposan elmaradt falunak és népének idilli eszményesítése. A társadalomban egymás mellett és egymástól függve odafent az arisztokrata nagybirtok és a polgári nagytőke osztozkodása a hatalomban, odalent a falusi zsellérség és a nagyvárosi munkásság versengése a nyomorban: a polgárok dzsentriskedése és a nemesurak hangzatos liberalizmusa, mint egymást kiegészítő játék... És mindehhez egy zengzetes magyarkodás és egy "Ferenc Jóská"-t éltető Habsburg-lojalitás olyan összhangja, amely az úri kaszinók és a falusi kocsmák falán egymás mellé akasztja a Bécsben lakozó Ferenc József császár-király és az örökre számkivetett Kossuth Lajos képét, mindenesetre közéjük függesztve Deák Ferencet is, a bölcs kiegyezés géniuszát. Ebben a társadalom meghatározta légkörben az európai irodalmi kultúrának színes palettája fejezi be a lezárult évszázadokat és készíti elő a máig is bontakozó jövendőt. Egyszerre érvényes és népszerű Jókai zengő, színpompás romantikája, Szigligeti, Csepreghy, Tóth Ede népszínműveinek táncos-szerelmes-betyáros álfalusi álidillje, Csiky Gergely és Mikszáth Kálmán kedélyességében is fanyar realizmusa, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza és az induló Móricz Zsigmond modern igényű naturalizmusa. De - tudjuk - Bródy naturalizmusának Jókai az eszményképe, Gárdonyi és Móricz naturalizmusa a népszínművek világából indul. És valamennyiük hátterében ott hegedül Dankó Pista, és a Dankó-dallamokra grófok, bankárok, állami és vármegyei tisztviselők, gabonaüzérek és sarki fűszeresek, falusi kocsmában borozó kis- és nagygazdák, külvárosi kocsmákban söröző vagy pálinkát ivó gyári munkások egymással versengve énekelték Pósa Lajos verseit. Ezekben a versekben semmi eredeti nem volt, elképzelt falusi fiatalok boldog vagy szomorú szerelemről vallottak, mindig igen szemérmesen, de igen választékos nyelven és hibátlan versformákban. A nótára vágyó felnőtteknek Pósa Lajos olyan két- vagy háromszakaszos költeményeket írt, amelyekben semmi olyan nem volt, amiről egy kritikus igény akár azt mondhatta volna, hogy rossz, akár azt, hogy jó. Nem volt ő se dicsérhető, se kárhoztatható: pontosan kellő nótaszövegíró volt. Ez nagyon is megfelelt a muzsikusoknak, hogy olyan zenét szerezzenek hozzá, amilyet tehetségük lehetővé tett. Jó volt ez a maga nemében kiváló Dankónak is, jó volt a lángelmének, Bartóknak is. Ez a helyzet maga is helyet biztosított volna Pósa Lajosnak, ha nem is a költészetben, de az irodalmi kultúrában. Költői és irodalomtörténeti rangját azonban a kisgyermekekhez szóló költészet és a legkisebbeknek szerkesztett irodalmi lap adta. Ennek korszakmeghatározó nagy alakja lett és maradt.
Amolyan módosabb Gömör megyei parasztcsaládból származott, amelynek körében, ha egy fiúgyermek a szokottnál okosabbnak látszott, jó tanulónak bizonyult a kisiskolában, azt tovább taníttatták Rimaszombatban, vagy felsőbb osztályok elvégzésére már Sárospatakon, hátha pap, ügyvéd vagy tanár lesz belőle. Pósa Lajos végül is Pestig tanulta fel magát. (Még nem Budapestig, mert mire a három parti város Budapestté egyesült, már zsebében volt a tanári diploma.) Rövid ideig tanított is az akkor egészen újfajta középiskolákban, amelyet "reáltanodá"-nak, majd hamarosan reáliskolának neveztek. De már 1870-től - tehát 20 éves korától - cikkei és versei jelentek meg. Hamarosan kiderült, hogy igen jó munkatárs az újságszerkesztőségekben. Az ilyenekre igen nagy szükség volt a gyorsan fejlődő nagyobb vidéki városok sajtóéletében. Pósa a tanítást hamarosan felváltotta az újságírósággal. De úgy lett becsült újságíró, majd mindvégig nagyrabecsült szerkesztő, hogy lelke mélyéig megmaradt tanítónak, méghozzá a legkisebb gyermekek tanítójának. Később szeretetteljes gúnnyal mondogatták, hogy igazi férfieszménye a falusi óvodásfiú. Mesékben, példálózásokban és főleg költeményekben ezeket a legifjabbakat akarta és tudta tanítani becsületre, hazaszeretetre, a természet szépségének szeretetére, a szép versek élvezetére. 1881-től 1889-ig a Szegedi Napló munkatársa, szerkesztője volt. Magát a lapot is a vidéki jelentéktelenségből az országos érdekességig fejlesztette, és létrehozott benne egy ifjúsági rovatot, amelyért kisgyermekek szülői országszerte vásárolták. Jól tudta felismerni a megfelelő fiatal munkatársakat. Ennek az ifjúsági rovatnak a színvonalát jelzi, hogy ott indult írói útjára Gárdonyi Géza, Benedek Elek, Sebők Zsigmond. Később mindhárman nemcsak mint idősebb barátjukra, de mint nevelőjükre is néztek Pósa Lajosra. Ott ültek kávéházi asztalánál is, majd a következő évtizedben már Budapesten az akkori Orient kávéház "Pósa-asztalá"-nál, amelynek akkor már Bródy Sándor is állandó beszélgető-vitatkozó-anekdotázó alakja volt (Gárdonyi révén került a körbe, Bródy és Gárdonyi kezdetben Egerben a tanítóképző iskola padjain osztálytársak voltak).
A nagy fordulat Pósa életében is, a magyar ifjúsági irodalom történetében is 1886-ban történt, amikor összegyűjtve addig írt és különböző újságokban megjelent ifjúsághoz szóló költői műveit, a híres fővárosi kiadóvállalat, a Singer és Wolfner "Gyermekversek" címen kiadta. Az eddigi, általában túl gügyögő és gyakran igen ostoba gyermekeknek írt versikék után végre szép irodalmi nyelvű művészien jó és jól mondható, esetleg alsó iskolákban szavalható versek kerültek a magyar kisfiúk és kislányok kezébe. - Persze, hogy nem forradalmi újdonságokról, hanem közkeletű erényekről, legáltalánosabb tudnivalókról szólnak ezek az azonnal érthető versek. De közönségük is az a korosztály volt, amely akkor kezdte tanulni az ábécét és a kisegyszeregyet. Sőt még azoknak is meg kellett érteniük, akiknek a "dedó"-ban felolvasták, minthogy a legelső leírandó szóapróságokat, az "úr ír"-t is csak jövőre kezdik tanulni. (Aki nem tudná, "dedó"-nak az óvodát nevezték, idáig kopott le a kapunál olvasható "kisdedóvó" felirat. Az "úr ír" pedig a legrégebbi elemi iskolák első osztályában a legelső, még palatáblára írandó szöveg volt.)
Hogy a kiadó ötlete volt-e, hogy Pósa Lajos szerkesszen hetilapot a gyermekek számára, vagy ő ajánlotta-e a Singer és Wolfner cégnek, nem tudjuk. Annyi biztos, hogy 1889-ben, 39 éves korában Budapestre költözött, megalapította és haláláig - 35 éven át - szerkesztette az "Én újságom" című, mindvégig országszerte kelendő, hetenként megjelenő, kifejezetten a kisgyermekekhez szóló újságot. És derűsen, ötletes csevegések közt volt vezéralakja a kávéházi "Pósa-asztal"-nak, ahol időnként az ország legtekintélyesebb írói és újságírói is szívesen elbeszélgettek, és adtak gyerekeknek szóló kéziratokat az "Én Újságom" számára. Pósa Lajos legfőbb jelentősége, hogy rangot adott az ifjúsági irodalomnak. Írók, költők, tudósok versengtek, hogy ifjúsági szerzőnek ismerjék el őket a gyermekek is, a kávéház törzsasztalánál ülők is. - Pósa idővel megnősült, felesége Andrássy Anna Lívia 25 évvel volt fiatalabb nála, igen szép, kedvesen csevegő asszony, férjének szerkesztésben is, meseírásban is kitűnő munkatársa: házasságuk is gyermekien idillikus szerelmes egymásratalálás és együttmaradás volt. Hosszú évtizedekkel élte túl férjét, mindvégig őrizve Pósa Lajos hírét és dicsőségét. - Amikor a híres és népszerű költő-szerkesztő nemzedékeket nevelő Pósa meghalt, egy kritikus azt írta, hogy "neve élni fog, amíg magyar gyermek lesz a földön". - És állítólag Molnár Ferenc mondotta, hogy "öreg korára is kisgyermek maradt, de ő volt a legokosabb és legkedvesebb kisgyermek Magyarországon".
Kós Károly 1911-es írása megdöbbentő! Aki ezt a levelet végigolvassa, annak be kell látni, hogy mondhatunk bármit keleti szomszédainkra, de az ostoba magyar politika, a nemzetietlen gondolkodásmód, döntő módon hozzájárult a Trianonban bekövetkezett nemzeti tragédiánkhoz. Az ostoba magyar politikusoknak már 1911-ben látniuk kellett volna, hogy “ég a ház”, azonnali cselekvésre van szükség, mert országunk darabokra hullik!
Kós Károly: Levél a balázsfalvi gyűlésről
Kalotaszeg, 1911. szeptember 4.
Mélyen Tisztelt Szerkesztő Uram!
Ha én itt Erdélyben magyar pap volnék, akkor a tegnapi vasárnapon prédikációm textusát Dávid zsoltáraiból választottam volna: „Uram, mily nagyon megsokasodtak az én ellenségeim! Mily sokan vannak az ellenem támadók.” (3. zsoltár, 2. vers) Mert én láttam az Astra gyűlését, és erdélyi magyar népemnek szerettem volna beszélni a balázsfalvi napokról. Láttam azt az ünnepet és tudom, hogy az ott Erdély oláhságának győzelme volt rajtunk. Beszélnek az ellenségeinkről az én népemnek, de nem szidnám őket, és nem kicsinyelném az ő munkájukat. Mert láttam Balázsfalván seregleni hatezer romániai urakat és asszonyokat, és országunk minden szegletéből főpapokat, tanárokat, birtokosokat, ügyvédeket és képviselőket, szegény prédikátorokat és dászkeleket, iparost, kiskereskedőt és pórnépet; egy egész társadalmat.
Ez a sok különböző ember mind lelkesedésből, saját jószántából jött oda, nem inni, nem mulatni, csak lelkesedni, csak tanulni, vezéreit meghallgatni, hogy szavukat szívébe vésve, újabb tíz esztendőre való munkakedvet, nemzeti gondolatot vihessen haza az otthon maradtaknak.
Ezt mi magyarok nem tudjuk utánuk csinálni!!! Mi erdélyiek már fáradtak vagyunk; a magyarországi közvéleményt pedig most nem érdekli a magyarság sorsa. De fontos az ott mostan, hogy piszkálódásból élő újság terjesztheti-e szabadon a mocskot a magyar nép között a sajtószabadság szentségének védelme alatt vagy sem.
A sajtó a közvéleménynek hű tükre: a balázsfalvi napok idején a fővárosi lapok közöltek néhány cikket az Astra gyűlésről (igaz, hogy egyrészüké, még tekintélyes napilapoké is, roppant téves és furcsa volt), de hamar végeztek vele, és ma már vígan tovább csépelik az obstrukció ócska szalmáját. De mi nem térhetünk oly könnyen és oly hamar napirendre; mert elvégre ez a játék a mi bőrünkre megy. Közvetlenül a miénkre, de végeredményben az egész magyarságéra.
És mi tanulni is akartunk ott Balázsfalván, mert nagyon nagy szükségünk van immár erre, és lehetett is ott tanulni sokat az oláhoktól…
Láttunk egy hatalmas nemzetgyűlést, hallottunk halálosan komoly beszédeket. De nem láttunk pózolást, nem hallottunk frázisokat. Ez az egyik tanulság.
Láttunk ott egy hadsereget: nemzeti hadsereget. Mert ez a gyülekezet nem Janku és Axentye hordája többé, ez nem támad ellenünk kaszával és faágyuval. És nem fog többé Bécs szolgálatába állni. Ez itt már nemzet, mely öntudatos munkával, pénzzel és kultúrával szerelte föl magát. Ez a másik tanulság.
Láttuk azt, hogy az odasereglett nép milyen áhítattal szívta magába vezérei tanítását, milyen lelkesedéssel hallgatta a sokszor unalmas beszédeket, hogy meg volt elégedve mindennel, amit kapott, nem kritizált semmit, de fizette örömmel filléreit az Astrának. És nem volt ott rendetlenség, nem volt ott szó politikáról, nem volt ott izgatás; száraz számadatokat hallottunk, száraz tényeket soroltak elő a szónokok nyugodtan, majdnem unalmasan.
És az volt a benyomásunk, hogy ez volt az utóbbi esztendők egyik legnagyobb politikai eseménye, ez volt a legveszedelmesebb nemzetiségi politikai izgatás. Ez a harmadik tanulság.
Néhai nagy újságírónk, magyarságunk ideáljaiért utolsó leheletéig harcoló Beksics Gusztáv megjövendölte egykoron – nem is olyan régen – hogy mihelyst az erdélyi oláhság kultúrailag, vagyonilag és társadalmilag konszolidálódik, abban a pillanatban kérdéssé válik a magyar Erdély léte. Ma, az Astra gyűlése után tudhatjuk – ha csak el nem fedtünk szemünket, be nem dugtuk fülünket –, hogy a vagyonilag, társadalmilag, sőt kultúrailag is szervezett oláh társadalom Erdélyben készen van. Ez a társadalom tisztában van erejével, céljaival, ez a társadalom fegyelmezett, fanatikus és idealista. Ez a társadalom: nemzet.
Olvasom a zsoltárokat: „A mi útjainkban most körülvettek minket és csak azt figyelik, mikor teperhessenek a földre.” „Hasonlóak a prédaleső oroszlánhoz és a barlangban ülő oroszlánkölykökhöz.” (Dávid 17. zsoltár 11-12. vers)
Ez az oláh társadalom annyira természetes ellenségünk, hogy ezt sem szép szóval, sem erőszakkal a magunk részére nyerni nem tudhatjuk. Amit állam és társadalom erre a célra áldoz, az teljesen haszontalan munka és erőpocsékolás. Az erdélyi oláh a maga jószántából magyar nem lesz soha. A magyar nyelv megtanulására sincsen szüksége – hiszen nekünk, erdélyi magyaroknak sokkal inkább szükségünk van az oláh nyelv tudására. Inkább francia és német nyelvekre tanítják gyermekeiket. De a magyar állameszme részére sem hódíthatjuk meg az oláhságunkat többé, amióta tőszomszédunk a szabad, nemzeti és hatalmasan fejlődő Románia.
Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előrenyomuló oláhsággal szemben az erdélyi elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről-lépésre, lassan de folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom.
A magyarországi társadalomra sohasem számíthattunk. A múltban is mi: Erdély voltunk azok, akik, ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk.
De az államhatalommal másképpen vagyunk. Annak kötelessége volna minket legalább segíteni, ha már nem vállalja a teljes védelmet. Kötelessége volna minden eszközt, minden fegyvert a mi részünkre szolgáltatni és oláhjainktól minden eszközt és minden fegyvert elvenni, mellyel nekünk árthat. Ezt nevezhetjük jogtalanságnak, nevezhetjük embertelenségnek, jogállamban nincsen is ez helyén. De az orvos is megöli a magzatot, tehát gyilkol, amikor arról van szó, hogy vagy az anya vagy a gyermek maradjon életben. És lássuk vajon a külföld nemzeti államai milyen eszközökkel védekeznek nemzetiségeik ellen, illetőleg hogyan védelmezik nemzetüket:
1. Pózenben tilos a lengyeleknek német birtokot vásárolniok.
2. Romániában tilos iskolákban (nyilvános iskolákban), sőt templomokban más nyelven, mint oláhul beszélni és tanítani.
3. A szabad Amerika csak azt ismeri el állama polgárául, aki szóban és írásban bírja az angol nyelvet, és tisztában van az alkotmány főbb elveivel: szavazati joga pedig csak állampolgárnak van.
Mi sok törvényt, elvet vettünk át idegenből, sokszor ránk károsat vagy legalább is problematikusat; vajon mért nem vettünk át ilyenforma törvényeket is? Pedig ilyen törvényeknek sikerük van és – nem kerülnek pénzbe.
E helyett évekig tartó válságokba visszük országunkat a problematikus egyenlő, általános, titkos választójogért való küzdelemmel és a nemzeti hadseregért való harccal (ez utóbbi – elismerem – nagy dolog, de bajosabb megcsinálni, mint egy új nemzetiségi törvényt).
De nemzetiségeink kultúráját milliókkal segíti a magyar állam – méltányosság címén…
… E héten Kolozsvárott ünnepi közgyűlést tart az EMKE. Hatszáz vendég jelentkezett eddig, és a város aggódik, hogy hol helyezze el ezt a sok embert. Balázsfalván – a 2500 lakosú faluban – 6000 embert láttak szívesen vendégül három napig – a román kultúra nevében.
Kolozsvárott – a 60.000 ezer lakosú városban – 600 vendég gondot okoz – a magyar kultúra nevében. Ehhez – úgy gondolom – nem kell kommentárt fűznöm!!!
Majdnem minden évben tartunk Erdélyben székely-kongresszust; melynek eredménye mindenkor egy-egy memorandum – de sikere egyiknek sem volt. Azt hiszem, már meg is unták a minisztériumok az erdélyi magyarok ügyeit – el is olvasni. A székelyek segítségére miniszterileg Sepsiszentgyörgyre telepített „Hitelbank” akár be is csukhatja a boltját – semmi dolga sincsen. Ma is olcsóbb a Transilvania, az Albia meg a szebeni bank pénze, mint a magyar pénz. És éppen a múlt héten árverezték el a kolozsvári Nemzeti Színház alapítványi birtokát; a magyar kultúrminiszter asszisztenciája mellett, – az oláhok vették meg. Ehhez sem kell kommentár.
Hát tessék Kolozsvárra jönni EMKE gyűlésre. De nekünk hiába beszélnek, hiába ígérnek már. Kezdünk nem hinni semmiben, ami Pestről jön, kezdünk nem hinni miniszteri nagy nemzetmentő terveknek.
Ha magyar pap volnék, jövő vasárnap a következő textusról tartanék prédikációt: „A szívem remeg, elhagyott az erőm és az én szememnek világa kialszik.” „Barátaim és szeretteim elfordultak tőlem az én csapásomban, és az én rokonaim is elhúzódnak tőlem.” (Dávid 38. zsoltár, 11-12. vers).
SPÁRTA TÖRTÉNELME, TÁRSADALOM- ÉS ÁLLAMSZERVEZETE.
Athénnal szemben Spárta nem büszkélkedhet filozófusokkal, híres államférfiakkal, vagy művészekkel, két dologról híres; a kemény életmódról, - melyet a mai napig a "spártai" jelzővel illetünk - és a katonáiról. A spártai hétköznapokban e kettő szorosan össze is kapcsolódott. A spártai társadalom egészét áthatotta a szigorú fegyelem, és az önfeláldozás. Az volt a céljuk, hogy tökéletes államukat, tökéletes katonák védjék. A tökéletesség keresése Spártát különös hellyé tette; tiltották a pénz használatát, kötelező volt az egyenlőség, a gyenge (fiú) gyermekeket elpusztították. A férfiak között gyakorlatilag kötelező volt a homoszexualitás, a nőknek pedig olyan társadalmi és szexuális szabadságban volt részük, ami ismeretlen volt az akkori antik világban.
Spárta történelme egyenlő a kegyetlen militarizmussal, az igen kiterjedt rabszolgatartással, és egy olyan rendszerrel, ami leginkább a modern kor diktatúráira emlékeztet. Ugyanakkor Spárta volt az első görög állam, amely meghatározta polgárai jogait, és kötelességeit. Ráadásul a perzsák ellen viselt háború miatt Athénnal együtt büszkén mondhatja magát a nyugati világ megmentőjének. Bár a spártai eszmények általában nem olyan vonzóak, mint az athéni kultúra, mégis legalább annyira fontosak a nyugati civilizáció számára, mint mindaz, amit Athén jelképez. Így aztán bizonyos tekintetben a spártaiak története is olyan, mintha a miénk lenne, hisz a mi világunkra is jellemző eszmények egy részét e katonaállamban próbálták ki, jó 2.500 évvel ezelőtt.
Egy új nép letelepedése:
Spárta a Peloponnészoszon terült el. E hatalmas félszigetet kopár hegyláncok uralják, köztük pedig mély völgyek húzódnak. Ez a szárazföldi Görögország legdélibb része. Az ókori görögök szigetnek tartották, és érhető is, hogy miért; itt szinte kézzelfogható a világtól való elzártság, és mintha a tájat is egyfajta ridegség hatná át. Ez a vidék azonban már jóval a spártaiak előtt történelmi szerephez jutott; 3.000 évvel ezelőtt a trójai háborúban résztvevő görögök egy része innen indult harcba. Agamemnón, a görögök vezére a kelet-peloponnészoszi Mükénét uralta, és Spártától délre volt Meneláosz és felesége Heléna palotája. A trójai szép Heléna - a háború "oka" - is innen származott. E világ azonban i.e.1100-ban valami miatt elpusztult. Senki sem tudja mi történt; földrengés, rabszolga felkelés, vagy meteorit becsapódás, de tény hogy a Mediterráneum keleti felének - szép Heléna otthonának - tűz és pusztulás lett a sorsa. A korszak romjai még egy ideig fent maradtak, de egy történelmi korszak lezárásaként sötét és zavaros idők jöttek.
A sötétség századaiban azonban észak felől hazát kereső új, dór eredetű törzsek bukkantak fel. Egy újfajta görög nyelvjárást beszéltek, és juhokat, kecskéket terelve érkeztek a történelmi vidékre. Megtelepedtek a Peloponnészoszon, és egyes törzseik Meneláosz egykori birtokaira vetődtek. A szerencse melléjük szegődött, úgy érezhették, hogy a Paradicsomba jutottak. Az Euratas (ejtsd: Uratasz) folyó medencéjébe jutottak, a Lakóniai síkságra, amelyet észak-déli irányban 80 kilométernyi gazdagon termő föld borít, amit egy egész évben bővizű folyó szel át. A pásztorok egy része felhagyott mesterségével, és letelepedett az olajfa ligetekben. Létrejött egy új Spárta, és az új spártaiak templomot állítottak a legendás uralkodó Meneláosz és egykori hitvese emlékére.
[Kitérő]: A görög városállamok jellemzően a legnagyobb városukról kapták a köznapi használatban elterjedt nevüket, és az ott lakó népcsoport is, nem pedig az állam igazi, eredeti nevéről. (A "városállam" szó kicsit félrevezető magyar fordítás, mert valójában azért nem csak egy városból illetve településből álltak ezek az államok.) A spártai állam igazi neve: Lakónia vagy görögösen: Lakedaimon, ami a Lakóniai síkságról kapta a nevét, az itt letelepedő nép neve pedig: lakóniaiak, illetve: lakedaimonion. A Spárta név pedig a fővárosuk illetve a legnagyobb városuk neve volt, és később innen kapta maga a nép is a nevét: spártaiak. (Maga Spárta, a város sem volt hasonlatos semmilyen más görög fővároshoz, erről majd a későbbiekben írok.) Ugyanezen elvek szerint az athéniak államának neve: Attika, fővárosuk: Athén.
A sötét századokat követő megújulás során Hellasz-szerte Spártához hasonló új városok jöttek létre. Bár méretben, és jelentőségben különböztek, egy dologban hasonlítottak: mindegyiket közösen elfogadott törvények és szokások alapján kormányozták. Maguk a törvények sok tekintetben eltérőek voltak, csak a céljuk volt azonos; a rend és az igazságosság biztosítása szemben a káosszal és a bizonytalansággal.
Kevés tárgyi emlékünk maradt a spártaiakról, - ellentétben az athéniakkal - ők híresek voltak arról, hogy nem építkeztek, nem készítettek tárgyakat, és nem írtak magukról (számottevő mértékben). Így aztán az ókori világ összes városa és civilizációja közül talán a spártai a legrejtélyesebb.
Vegyük például a spártai királyokat. Spártának szinte emberemlékezet óta nem egy, hanem egyszerre két királya volt. Két királyi család, azaz kétszer annyi lehetőség a fejedelmi torzsalkodásokra. A spártaiak ezt a szokatlan kettősséget azzal indokolták, hogy uralkodóik közvetlen leszármazottai, - ükunokái - a görög mitológiában szereplő Héraklésznak (latinos formában: Herkules). A legenda szerint ez az ikerpár hódította el a Peloponnészoszt Agamemnón leszármazottaitól. A történetek, amelyeket a népek önmagukról terjesztenek, mindig tanulságosak. A szomszédok számára fenyegető üzenet lehetett a területet elfoglaló agresszív ikerpárról szóló mese, akik a mitológia legerősebb hősének leszármazottjai. És a spártaiak nem várattak sokáig magukra, hogy megmutassák harciasságukat. Elfoglalták az Euratas folyó termékeny síkságát, és szolgasorba taszították az ott, kis falvakban élő akháj népcsoportot, akiket perioikosz, azaz "körüllakó" névvel illettek. A perioikoszok közé tartozó iparosok, kézművesek és kereskedők lesznek majd Spárta gazdasági bázisa. A szomszédos népek leigázása azonban Spárta agresszív terjeszkedő politikájának még csak a kezdete. Hiába állt rendelkezésre a folyóvölgy termékeny síksága, a többi görög városállamhoz hasonlóan Spártának is egyre több termőterület kellett. De míg a többi állam gyarmatokat (emporiunokat) hozott létre, akár oly távol is mint például nyugat felé Gibraltár, vagy kelet felé a fekete-tengeri Krím félsziget, addig Spárta a környezetét gyarmatosította. Nyugat felé néztek, és eltöprengtek azon; vajon mi lehet a hegyeken túl? Abba az irányba indultak el, hogy kielégítsék földéhségüket, és ott mutatkozott meg igazán e nép sötét oldala, mert ott egy egész államot, és lakóit tették a spártaiak rabszolgáivá.
Messéné leigázása:
2.800 évvel ezelőtt, jónéhány napig tartó menetelés után a spártai seregek Messéné területére érkeztek. A spártaiaknak nemcsak a területre, hanem lakóinak szabadságára is fájt a foguk. Minden messénéit helótává akartak tenni. Bár a helóta szó jelentése fogoly, ez esetben inkább rabszolgáról beszélhetünk.
A rabszolgaság bevett intézmény volt az ókori Hellaszban, de a rabszolgák rendszerint idegenek, görögül nem tudó barbárok voltak, akik másra, mint szolgaságra, nem is lettek volna jók. Egy görög rokon nép tömeges rabszolgaságba taszítása azonban addig példa nélkül állt, és Messéné leigázása élesen elválasztotta Spártát a többi államtól. Kezdett kialakulni az igazi Spárta képe, a lázadástól tartó, felkeléstől félő államé. A messénéiek leigázása azonban nem volt könnyű feladat. Két komoly háborút vívtak, és mindegyik vagy 20 évig tartott. Az első i.e. 743-724, a második i.e. 685-668. A második háborúról vannak információink, fennmaradt egy szemtanú, a történelem egyik legkorábbi azonosítható szemtanújának beszámolója. Tercius-nak hívták, spártai katona, és ami még fontosabb; költő volt. Tercius a kor jellegzetes hadseregében harcolt, melyet a hopliták alkottak. Ezek nehéz fegyverzetű, lándzsával és kerek pajzzsal felszerelt gyalogosok voltak és ún. falanxban harcoltak (lásd.:a Hadsereg oldalon). Az i.e. 7. sz. végére szinte minden városállam rendelkezett ilyen hoplita hadsereggel, de Spárta ezt a harcmodort minden más görög városállamnál nagyobb tökélyre fejlesztette. Azonban előbb még le kellett győzniük és rabságba taszítaniuk a messénéieket. Ez i.e. 650 körül sikerült, a következő 300 évben a messénéiek spártai uraik földjein robotoltak, ahogy Tercius írta: " mint nehéz teher alatt roskadozó szamarak. ".
Egy új társadalomszervezet születése:
I.e. 669-ben Spárta súlyos vereséget szenvedett Hüsziainál Argosz csapataitól, és ez rávilágított arra, hogy a hódítások közben kiéleződött vagyoni különbségek megbontották a teljes jogú polgárok között kívánatos egyenlőséget. Az egyenlőtlenség társadalmi konfliktusokhoz ez pedig a katonai potenciál gyengüléséhez vezetett. A társadalom élén álló politikai erők felismerték a veszélyt, és ennek hatására a társadalmi szerkezet gyökeres megújítása mellett foglaltak állást. Egy körülbelül másfél évszázadon át tartó reformfolyamat vette kezdetét, amelynek kronológiája a mai napig rendkívül vitatott. A politikai elit célja egyfajta társadalmi utópia megvalósítása volt, létre akarták hozni a tökéletes társadalmat, amelynek modelljéül a hoplita falanx szolgált: fegyelem, közösség, önzetlenség. Minden forradalomnak szüksége van egy vezéregyéniségre, itt ez Lükurgosz volt. (Némely forrás Spartus-ként említi őt.) Nem biztos, hogy valóban létező személy volt ő - bár még szobrot is emeltek neki -, de mindenesetre a spártaiak hittek benne. Számukra igazi messiás volt, aki közvetlenül az istenek tanácsára paradicsomi állapotokat teremtett a Földön. Hogy mindez neki, egy vezető rétegnek, vagy akár generációk egymás utánjának köszönhető-e, az mindegy. Létrejött egy társadalmi kísérlet, az ókori világ egyik legfurcsább civilizációja.
A Spártát átalakító forradalom i.e. 650 körül ment végbe, Messéné leigázása után közvetlenül. Egyrészt, hogy a helóták nyugton maradjanak, másrészt, hogy a győzelem hozta jólét hatásait ellensúlyozzák, a spártaiak úgy döntöttek, létrehozzák az ókori világ legfegyelmezettebb, és leghozzáértőbb hoplita hadseregét. Lényegében az egész spártai társadalomból egy nagy katonai kiképzőtábor lett. A spártai férfiak nem halásztak, nem műveltek földet, nem űztek ipart és nem kereskedtek, csak harcoltak. Ha nem harcoltak, akkor gyakorlatoztak, és ha nem gyakorlatoztak, akkor a társaikkal múlatták az időt. A családi kötelék nem sokat számított, sokkal fontosabb volt a kapcsolat a társakkal, a falanx-szellem ébren tartására. Ehhez az élethez a rájuk jellemző egyszerűséggel viszonyultak. Az nem volt elég, hogy az ember spártainak született, minden spártai férfinak hosszú évek küzdelmes versengéseivel, és a legkegyetlenebb kiképzési gyakorlatok túlélésével kellett kiérdemelnie a polgárjogot. (Lásd.: A fiúk kiképzése oldalon.) Ha sikerült, bekerülhetett egy ún. férfiközösségbe. Ezek a férfiközösségek helyileg Spárta központjáról néhány kilométerre voltak. Együtt élt idős és fiatal, így áthidalva a generációs ellentéteket, amelyek Hellasz más tájain állandó gondot okoztak. És ami még fontosabb; gazdag és szegény is szinte teljesen egyenlő volt. A spártai állam a különbségeket a polgáraira tudatosan ráerőszakolt "nem fogyasztás" segítségével mosta el. Az egyenlőség elvű Spártában az volt a szabály: hogy még ha birtokolsz is valamit, azzal ne büszkélkedj! Ez igaz volt mindenre; házra, ruhára, de még az ételre is. Hellasz más tájain egy gazdag ember megfizetett volna néhány prostituáltat, kinyitott volna néhány amfórányi bort, és meghívta volna a barátait pacsirtanyelv és mézzel sütött tonhal lakomára. Spártában ez nem így történt. A férfiak a közösségi étkezéseken mindig ugyanazt ették; "melasz zomaszt", ami főtt disznóvér és ecet elegye, más néven: fekete leves. Ezen kívül pedig zömmel gyümölcsöket és zöldségeket szolgáltak fel az étkezések alkalmával. A kortársakat megdöbbentették a spártaiak étkezési szokásai, de mai szemmel nézve - eltekintve a fekete levestől - valóban egészségesen táplálkoztak.
A spártai társadalom egyike volt az elsőknek, amelyben létrejött egyfajta társadalmi szerződés. Az egyén kötelességeit bizonyos privilégiumokkal és jogokkal ellensúlyozták. Ezek az elképzelések más görög államokban csak jóval később terjedtek el, és részleteikben is jelentősen eltértek.
Mivel a teljes jogú spártai polgárok elszakadtak a közvetlen termelőmunkától, a számukra szükséges szolgáltatásokat, ipari és mezőgazdasági termelést az alávetett népcsoportok végezték. Ezek közül jobb helyzetben voltak a perioikoszok (körüllakók), akiknek települései részben akháj, részben dór lakosságnak adtak otthont. E településeknek volt ugyan helyi autonómiájuk, de nem volt saját katonai szervezetük, és önálló külpolitikát sem folytathattak. A perioikoszokat kötelezték arra, hogy részt vegyenek Spárta katonai erőfeszítéseiben, de az i.e. 5. századig a teljes jogú spártaiaktól különválasztott csapatokban teljesítettek szolgálatot. Ez a népcsoport onnan nyerte elnevezését, hogy kisvárosaik Spárta körül a Lakóniai-síkságon, részben pedig az azt észak felől lezáró hegyek hágóinál épültek. Létezésük stratégiai védelmet nyújtott Spárta számára. A teljes jogú spártaiaknak kézműiparuk termékeivel szolgáltak. A "körüllakók" általában lojálisak voltak a spártaiakhoz, mivel azok megvédték őket a külső támadásokkal szemben, és nem alkalmazták ellenük az elnyomás durvább módszereit.
Az államterület további kiterjesztése következtében alakult ki az alávetettek szorosabb függésben levő csoportja. Ez a réteg első ízben a Spártától délre fekvő mocsárvidék annexiója kapcsán került spártai uralom alá. Nevük: he(i)lótesz (helóták) eredetileg hadifoglyot jelent, esetleg annyit, hogy egy dél-lakóniai falu, Helosz lakója. Ha ez utóbbi feltételezés helytálló, akkor nyilván az történt, hogy e település lakói süllyedtek legkorábban függő helyzetű mezőgazdasági munkássá, és később a hasonló sorsot elszenvedetteket is az ő nevükkel illették. A klasszikus spártai állam társadalmi és gazdasági alapjainak megteremtéséhez és egyben a helóták drámai létszámnövekedéséhez a döntő lökést a Spártától nyugatra fekvő Messéné (Messénia) meghódítása jelentette.
A görög-perzsa háború:
I.e. 480-ban aggasztó hírek érkeztek Spártába. A perzsa birodalom támadásba lendült. Hatalmas seregek indultak meg nyugat felé, a szárazföldön és a tengeren. Eljött az idő, hogy kiderüljön, vajon Spárta rettegett harcosai képesek-e megvédeni a görög államokat.
[Kitérő]: A régészek sokáig elkerülték Spártát. Egy brit kutató csoport csak 1906-ban kezdte meg a szakszerű ásatásokat. 1925-ben bukkant elő az egyik legfontosabb lelet, egy spártai harcosnak i.e. V. századból származó életnagyságú mellszobra. Amikor a szobor feje lassan kibukkant a földből, egy görög munkás felkiáltott: Ez Leonidasz! Leonidasz volt az igazi spártai szuperhős, az a király aki 300 harcosával az utolsó pillanatig kitartott, hogy feltartóztassa a perzsa sereget Thermopülai-nál (Thermopülai). A szobor elnevezését semmilyen komoly bizonyíték nem támasztja alá, csak a készítésének kora. De ettől függetlenül ma is Leonidasz-nak hívják, bár a nevet idézőjelbe teszik.
Az arcon látszó rejtélyes félmosoly a kor szobrainak jellegzetessége. A szeme helye ma üres, de egykor hegyi kristállyal és tengeri kagylókkal volt kirakva, ami ragyogott a csiszolt kő felületén. A teste izmos és erős, a hosszú haja a harcosokra jellemző módon fésült, a felső ajka pedig borotvált, ami onnan származik, hogy a spártaiak nem viselhettek bajuszt, de szakállt igen.
Az igazi Leonidaszról keveset tudunk. Valószínűleg annak a két családnak az egyikétől származik, amelyiktől a spártai királyok is. Talán 10 éve uralkodhatott, amikor a perzsa csapatok megindultak nyugat felé.
Perzsia volt a Földközi-tenger keleti medencéjének regionális szuperhatalma, a mai Afganisztántól, az Égei-tengerig húzódott. A perzsák számára a görögök jelentéktelen, de egyre több gondot okozó nép volt a birodalom nyugati határain. Például lázadást szítottak ellenük a Kis-Ázsiában élő görögök között. A perzsák ezt már nem tűrhették tétlenül.
Az első lépést a perzsa uralkodó Dareiosz tette meg; csapatokat küldött Marathónba, de Athén és szövetségesei visszaverték a támadást. (A spártaiak ebben a csatában nem vettek részt, ugyanis éppen egy vallási ünnep hetét tartották, amikor nem volt szabad fegyvert fogniuk. Az ünnep letelte után viszont azonnal útrakeltek, de a csatát 1 nappal lekésték.) Dareiosz hamarosan meghalt, így a bosszúállás, a gondot okozó görögök elintézése már fiára Xerxész-re maradt. A perzsák i.e. 480-ban szárazföldön és tengeren egyszerre lendültek támadásba. Seregük olyan hatalmas volt, hogy a görög Hérodotosz beszámolója szerint; "egész folyók vizét kiitták". A történetíró az egyesített perzsa seregek számát másfél millióra teszi. Ennél valósághűbb becslések szerint mintegy háromszázezren lehettek, de ennyi is bőven elég lett volna az apró görög városállamok elpusztításához. Amikor a spártaiak megtudták, hogy közelednek a perzsák, tanácsért a Delphoi jósdához fordultak. E jóslatokat, melyeket megszállott papnők tolmácsoltak, az istenek üzenetének tartották. A spártaiak mélyen hívők voltak, és a jóslatokat szinte katonai parancsként tisztelték. Ez alkalommal azonban a jóslatok nem sok jóval kecsegtettek:
Sorsotok, ím ez lesz majd, tág terű Spárta lakói: vagy gyönyörű város dől romba a perzsa kezétől, vagy, ha nem így lesz, majd Héraklész hős ivadékát gyászolják, kik lakják szép Lakedaimónt.
A virágnyelven átadott üzenet viszonylag egyszerű volt: vagy kapitulálnak, vagy halálukig harcolnak. A spártaiak nevükhöz hűen ez utóbbit választották és az ellenállás élére álltak. Miközben a perzsa fősereg délnek - Hellasz szíve felé - haladt, a Leonidasz király által vezetett görögök észak felé mentek, hogy Thermopülai-nál megállítsák a támadókat. (A csata részletes leírását lásd. a Thermopülai részben.)
I.e. 480-ban Thermopülai egy természetes szoros volt. Mára a tenger kilométerekkel visszahúzódott, de akkoriban olyan keskeny volt, hogy egy út éppenhogy csak elfért a környező hegyek lába és a tengerpart között. A görögök megérkezvén újjáépítettek egy falat, és e mögé húzódva várták az ellenséget. A görögök sokkal kevesebben voltak, de a földrajzi viszonyok őket segítették. A cél az volt, hogy lelassítsák a perzsákat, annyira, hogy közben máshol komolyabb ellenállást építhessenek ki szárazföldön és tengeren egyaránt. Leonidasz és a kíséretében lévő 300 spártai katona számára azonban Thermopülai nem csupán egy stratégiai fontosságú hely volt; itt akarták megmutatni a világnak, mit is jelent spártainak lenni. A görögök általában szerettek arról beszélni, milyen nemes dolog a hazáért meghalni, (Lásd. Homérosz műveit), a spártaiak számára azonban ez több volt puszta beszédnél, a harcban "akhalosz tenartosz", azaz; a "gyönyörű halált" keresték. Ez a cél magában foglalt mindent, amiről Tercius a katona-költő is ír; higgadtan előretörni, szembenézni az ellenséggel, soha nem menekülni a harc elől, és a halált, mint édes szeretőt magunkhoz ölelni. Ezért nem meglepő, ha a harc előtt a spártaiak a szerelem istennőjének: Erosz-nak mutattak be áldozatot. A "gyönyörű halál" a szó legnemesebb értelmében áldozat volt: a halandók megdicsőülése. A férfiak, akiket Leonidasz kiválasztott, és magával vitt a harcba, mind családos emberek voltak, és pontosan tudta - ahogy a katonák is mindnyájan -, hogy mind meg fognak halni. A görögök 3 napon át tartóztatták fel a perzsa sereget, időnként védelmet kerestek a fal mögött, majd hoplita alakzatban támadásba lendültek. A perzsák háromszor támadtak, de mindháromszor visszaverték őket. Xerxész már majdnem feladta a csatát, amikor a görögöket elárulták, és mód nyílt arra, hogy hátbatámadja őket. Amikor Leonidasz erre rájött, a görögök nagy részét elbocsátotta a harcból, csak a spártaiak maradtak, kis számú más egységek és várták a végső rohamot. Másnap a perzsák két oldalról támadtak, és bár a görögök továbbra is hősiesen harcoltak, azt a néhány száz főt, aki ott maradt gyorsan legyűrték. A spártaiak az utolsó emberig elestek.
Katonai értelemben a Thermopülai-i csata jelentéktelen volt. A perzsák előretörését jó ha egy héttel késleltette, aztán haladtak tovább dél felé. Nem sokkal később Szalamisznál egy tengeri ütközetben a görögök hajóhada megsemmisítette a perzsák tengeri erejét. Ami Thermopülai-nál elkezdődött, azt Szalamiszon át a plataeai harcmezőn (i.e. 479-ben) sikerült befejezni. A Szalamisz után megmaradt perzsa erők itt végleg vereséget szenvedtek - immár szárazföldön is - a szövetséges spártai-athéni seregektől, és kivonultak Hellaszból.
A görögség fantáziáját a győzelmek sorából érdekes mód, mégis a Thermopülai vereség hősei ragadták meg. Thermopülai volt az a hely, ahol a spártaiak megmutatták, mi az életük értelme. Megmutatták a világnak, hogy Spárta milyen hely, felmutatták városuk eszményeit, ezzel is igazolva utópisztikus elképzeléseiket. Mindezzel pedig, legalábbis Hérodotosz szerint: " a spártaiak a dicsőségnek akkora kincsére tettek szert, mellyel egyetlen másik állam sem büszkélkedhet ".
A háború után:
A perzsák elleni háborúban Athén és Spárta szövetségesként harcolt, pedig nagyon különbözőek voltak. Athén a virágzó demokrácia, Hellasz kereskedelmi és kulturális központja volt. Egy olyan, a világra nyitott, civilizált társadalom, amelyben a hatalom - elméletileg - a nép kezében volt, a démosz-éban.
Spárta ezzel szemben katonaállam volt. Egy harcos elit uralta, és a rabszolgák munkája tartotta fent. A fiúgyerekeket, ha túlélték az államilag szervezett kiválasztási programot, 7 éves korukban elszakították anyjuktól, hogy elsajátítsák a spártai "halál vagy győzelem" eszmét. A spártai férfiak nem éltek együtt az asszonyaikkal, akik szintén a maguk útját járták. Függetlenek, eszesek, testileg és szellemileg is erősek voltak. A két városállam társadalmi rendszere, teljes mentalitása, élesen szembenállt olyannyira, hogyha valamilyen közös ellentét nem kötötte le erőiket, esetleges együttműködésük komoly félelmet keltett a poliszokban. De az időszakos szövetségesek könnyen fogtak fegyvert, például egymás ellen.
Készen állt minden a hatalmas küzdelemre; Spárta Athén ellen, a katonai elit szemben a démosszal. A harc végkimenetele egész Hellasz sorsát eldönthette.
Spárta és Athén más és más következtetést vont le a perzsák elleni háborúból. A harcok helyszínétől sok száz kilométerre lévő Lakónia idillikus tájait nem érte el a háború. Míg Athént elfoglalták, és az Akropoliszt lerombolták, addig a hegyektől védett peloponnészoszi-félszigeten lévő Spárta számára a háború távoli dolognak tűnt.
Amikor visszatért a béke, a spártaiak hamar visszatértek a feladatukhoz; a fizikai és katonai tökéletesség csiszolásához. Ez a társadalom fegyelmezett volt, engedelmes, és mindenekelőtt: hajlandó volt feláldozni a családi és egyéni boldogságot a társadalmi álom érdekében. És ha kellett, az életüket is adták ezért.
Kitekintés: Változások Athénban:
A háború utáni Athénban a dolgok gyorsan változtak, a megszállás traumája, majd a győzelem eufóriája átalakította a várost. A háború előtt már megvetették a demokrácia alapjait, de a demokrácia még csak nevében volt az, az irányítás valójában a gazdagok kezében volt. De most valami elkezdődött.
A háború alatt, a válság pillanataiban Athén szegényei voltak azok, akik lemásztak a hadihajók mélyébe, az evezők mögé, és nekihajtották a hajókat az ellenség hajóinak. Ők voltak a város nincstelenjei, a politikai hierarchia legalja. De Szalamisz után minden megváltozott. Az evezősök, akik borzalmakat éltek át a hajók mélyén, és névtelenül váltak hősökké, győzelmet arattak, cserébe viszont beleszólást kértek a politikába. Az athéni demokrácia életre kelt. A közemberek élére Periklész állt. Ő maga gazdag arisztokrata család sarja volt, akik az athéni demokrácia meghatározói voltak generációk óta. Periklész azonban megérezte az idők változását, és jó időben élére állt a mozgalomnak. Periklész felismerte, hogy hatalma biztosítása érdekében szakítania kell az arisztokráciával, és a nép fiaként kell feltüntetnie magát. Kiváló szónok volt, és nagyszerűen érvelő beszédeivel csatát nyert. De az athéniaknak nem csak az tetszett, amit Periklész mondott, de a tettei is. Hatalmas építkezésekbe kezdett, melyek munkát biztosítottak a szegényeknek, valamint állta a szavát és megnyitotta Athén kincstárait is. Hatalmas ünnepségeket szervezett, és olyan építményeket építtetett, mint a Parthenon. De ami még ezeknél is fontosabb volt: állami fizetést biztosított a katonai szolgálatért. Az egykori evezősök katonai érdemeiket politikai hatalomra cserélhették. Athénban a demokrácia végre valóban a nép hatalmát jelentette.
A perzsák legyőzése után nem csak az athéni politikai életben mentek végbe forradalmi változások. Mindent áthatott az új gondolkodásmód, a kereskedelemtől a kultúráig. Bár a görögök szövetsége győztesként került ki a háborúból, a perzsák állandó fenyegetést jelentettek. A görög városállamoknak vezetőre volt szükségük, aki irányítja a keleti veszedelem elleni harcot. Míg Spárta nem nagyon akarta elvállalni a feladatot, és önmagával volt elfoglalva, addig Athén igent mondott, és elvállalta a megbízást.
Athént mindig is érdekelte a tenger, és a távolsági kereskedelem. A perzsák legyőzése után kikötőjét - Pireuszt - erős védőfallal kapcsolták a városhoz. A falak egyben azt is jelentették, hogy Athén ettől kezdve tengeri hatalom, a kereskedelem, a közlekedés és egy birodalom kiépítése terén. Az athéniak minden áldozatot meghoztak, hogy felépüljön a fal. A nyersanyag egy részét középületekből szerezték, de még a síremlékek köveit is felhasználták. A végeredmény egy 20 km hosszú fal erődítmény lett, amelyet rekord idő alatt építettek fel, és amely védte az athéniak biztonságát, és ha kellett távol tartotta az izgága szomszédos államokat is. Lassan Athén lett a Földközi-tenger keleti felének ura. Szövetségesei engedelmeskedhettek, és fizethették a béke számláit. És ha valamelyiknek ez nem tetszett, hamar ott volt az athéni flotta a kikötőjében "baráti látogatáson".
Ellenség a szomszédban:
A hatalmi viszonyok megváltozása a spártaiaknak is feltűnt. Az athéni flotta gyarapodása látványos volt, de amikor kiderült, hogy Athén falat is épített, ez már komolyan elgondolkodtatta a spártaiakat. A spártaiak nem szerették a falakat, mert a fal várost jelentett, és a városok - ha az ember nem elég elővigyázatos - olyasmik, mit a demokrácia. És ha volt, amit a spártaiak nem szerettek, az a demokrácia volt. Spártának nem is voltak falai! A mondás szerint: "A birodalom falai a harcosok, a határ a dárdák hegye!" A spártaiak szerint nem a törvények, a falak, vagy a nagyszabású középületek teszik a várost, hanem az eszmények. Spárta a fejek és a szívek városa volt, és szerintük a háborúba vonuló hoplita harcosok fegyelmezett menete adja a város és egyben az állam igazi lényegét.
